Ismét vége az iskolaévnek, és már kezdődik is

Most már, hogy újra elkezdődött a suli, lassan meg is írhatom, hogy tulajdonképpen történtek itt év közben is dolgok, csak valahogy a családi napló vezetése hiányos maradt.

Pedig a lányok ebben az évben is jártak suliba, és csináltak egy csomó dolgot. Igen, tanultak is, bejártak szépen, ügyesen, írtak dolgozatokat, kaptak jegyeket, de nagyjából ez történik minden iskolás gyerekkel. Igen,  a rendszer, az osztályozás és sok minden nagyon más, de erről már sokszor írtam. Az év végi bizonyítványokat is megkapták a lányok, nem lehetünk elégedetlenek, egyikük sem kitűnő, de ettől nem esünk kétségbe. Nem megy minden tantárgy egyformán jól, sőt nem is minden tanárt kedvelik ugyanúgy, tehát pont, mint más hasonló korú iskolás gyerekek.

A tanítás utáni idejüket viszont nagyon is kihasználják a lányok, ehhez az iskola is nyújt némi segítséget, és maguk is folyton szervezkednek valamin. Kisebbik társadalmi életét például követni is nehéz, folyton nálunk alszik valamelyik barátnője, vagy ő alszik valamelyik barátnőjénél, esetleg valakinek szülinapja van, amit többször is meg lehet ünnepelni, ezért is hol a városba kell menni ajándékot venni, természetesen már felnőtt nélkül, hol még egy ok, hogy ott kell aludni valakinél. Nagyobbik ezen a téren sokkal visszafogottabb, ami valahol érthető is, hiszen a szabad idejének nagy részét vitorlázással és még egy csomó mindennel tölti, de még mennyi minden mással.

Próbálom időrendben összeszedni a történéseket, ami nem lesz egyszerű, nem is fog sikerülni.

Nagyobbik rajzol, szinte mindig, bármivel, és bármire. Van a telefonján rajzoló program, de van digitális rajztáblája is, egy csomó rajzfüzete mindenféle méretben. Órákig bele tud feledkezni a dologba, de ez egész pici kora óta így van. Anyukája nem túl kreatív, de azért igyekezett lefoglalni a gyerekeit, így a kézműveskedés bevett délutáni program volt a családban. Aki nem kreatív, az ügyesen guglizik és les el ötleteket más, sokkal ötletesebb anyukáktól. Így csináltunk mi egy csomó mindent. Festettünk papírra, kőre, borotvahabbal, ujjal, lábbal, textilre, csináltunk sóliszt gyurmát, illatos nemtudommilyen főzős gyurmát, modellgyurmát is használtunk, rengeteget vágtunk, ragasztottunk,  varrtunk, alkottunk, szobrokat készítettünk, a lányok szobájába vezető út mindig az ő műveikkel volt kitapétázva, és még ma is, csak ma már a jobb műveket (a lányok döntik el, mi a jobb, nekünk egyformán jó az összes) bekeretezzük és az kerül a falra, ez a mi Puskás Galériánk.

Az ötlet nem saját, amikor még én gyerek voltam, akkor volt a nővéremmel egy titkos helyiségünk, amiről egyébként mindenki tudott, de a mai nevén társasház, akkori nevén lakótelep pincéjében, egy teljes pincerekesz a miénk volt, amit nővérem (aki nem mellesleg sokkal kreatívabb nálam) rendezett be, a pince az én óvódás kori rajzaimmal volt kitapétázva, és a lehetőségekhez mérten volt nagyon szépen berendezve. Minden lelkiismeret furdalás nélkül hordtuk le a pincébe mindazt, amire szükségünk volt, csésze, kancsó, tányérok, még csipketerítőt is csórtunk a szekrényből. Nővérem volt a főnök, és természetesen fiúk nem tehették be a lábukat a Babaszobába, persze mindig megpróbálták. A pince egyébként félelmetes hely volt, hideg, büdös, nyirkos, pókos és inkább az ablakon közlekedtünk ki-be, minthogy végigmenjünk a folyosón, de a mi titkos helyünk, ami csak a miénk volt, elűzött minden félelmet.

Én is szerettem volna valami hasonlót a lányoknak, de pince híján maradt a sok kreatív foglalkozás, és a Puskás Galéria. Nagyobbik tényleg folyton rajzol, illetve nem csak rajzol, alkot, most már szobrokat is készít, és az iskolában is kihasználja az összes alkalmat arra, hogy alkothasson valamit. Feltett szándéka valamiféle képzőművészeti felsőoktatásban továbbtanulni, hiába mondja neki az apukája, hogy az “éhező művész” kifejezés létrejötte egyáltalán nem véletlen. Nagyobbikat még egyáltalán nem érdekli a felnőttkori megélhetés, nagyon optimista ezen a téren.

A giminek, ahová a lányok járnak, van egy saját határidőnaplója, amiben minden fontos adat szerepel, naptár, események, szünetek, tanárok névsora, iskola alaprajza, menekülési útvonal, telefonszámok, tehát minden ami hasznos, benne van.
A diákok panaszkodni kezdtek, hogy nem szép a borító, illetve unalmas, hogy mindig egy fotó van rajta, ezért a tanárok eldöntötték, hogy a tanulók tervezhetik meg a borítóképet, egy pályázat keretében. A diákok készítenek egy rajzot, fotót, festményt, ki mit szeretne, majd azt beküldik egy bizottságnak, a bizottság választ a legjobbak közül 3 darabot, és a 3 közül az iskola tanulói szavazással döntik el, hogy melyik művet szeretnék látni a borítón. Nagyobbik lelkesen neki is állt, és a telefonján egy rajzoló program segítségével, az ujjbegyével megrajzolta azt a képet, ami szerinte passzol az iskolához. Ez egy elég érdekes technika, mivel sokszor nem látja egyben a képet, csak pár mm-es részletet, őszintén megmondom, fogalmam sincs, hogy hogyan is tudja ezt megcsinálni, de tudja. A suli kabalaállatai, a két mexikói axolotl adták nagyobbiknak az ihletet.
Első körben a tanárok kiválasztottak a rengeteg pályamunka közül hármat, majd a diákok szavaztak, hogy a három közül melyik munka kerüljön a borítólapra. A szavazás név nélkül ment, tehát a szavazók nem tudták, hogy melyik képet ki készítette. Nagyobbik még az osztálytársainak sem árulta el, hogy az ő munkája bekerült az első háromba, és lehet rá szavazni, jó a tesója tudta, meg néhány közeli barát, de tényleg nem sokan. Elég sokáig tartott mire kihirdették az eredményt, de nagyobbik nyert, pontosabban szólva elfelejtették kihirdetni, de nagyobbik rákérdezett, és így végre kihirdették. A suliban hangosbemondón keresztül jelentették be a győztest, amit nagyobbik nem hallott jól, mivel zaj volt az osztályban, így onnan tudta meg, hogy nyert, hogy a többiek mondták neki.  Hihetetlenül boldog volt, és mi meg még boldogabbak. Azóta már ki is osztották a gyerekeknek a megrendelt példányokat, de sajnos nem sikerült pluszt beszerezni, mert még a pályázat előtt le kellett adni a rendelést, hogy ki hány darabot kér. Remélhetőleg valamennyire épségben marad majd nagyobbik példánya, hogy eltehessük emlékbe. Év végén a záróeseményen ki is hívták a színpadra és kapott jutalmul egy tábla csokit, a többiek megtapsolták, kisebbik és bandája pedig  még fütyült és kiabált is.

Kisebbik nem rajzol, egyébként nagyon szépen rajzol, de nincs hozzá türelme, és mindig csak legyint, hogy nagyobbik rajza úgyis jobb, hiába győzködjük, hogy ez nem így van. Kisebbik inkább más területeken éli ki a kreativitását, még mindig tanul gitározni, és állítása szerint ezt soha nem is fogja abbahagyni, valamint szerencsére a fogszabályzója ellenére sem kellett abbahagynia a trombitázást. A fogszabályzó feltétele után újra kellett tanulnia a technikát, majd most egy szájsebészeti műtét után ismét újra kellett tanulnia a technikát, mondja, hogy fáj, de kibírja, és állítása szerint a trombitázást sem fogja soha abbahagyni, de ez majd kiderül, mert a most következő tanévben még tudják bérelni a hangszert, de utána már meg kellene vásárolni, és egy trombita nem olcsó dolog, egyelőre még megfontolás tárgyát képezi a vásárlás mibenléte. Ha már hangszer, kisebbik jelentkezett a kórusba is, ahol mi mást is csinálhatna, mint énekel. Itthon is. Mindig. Állandóan. Hangosan. A fürdőszobában is, olyan hangerővel, hogy ha ő fenn tusol az emeleten, mi még simán halljuk a nappaliban. Nem tudok a blogra feltölteni videót, de a blog facebook oldalán van pár felvétel, nem sok, mert nem ad kisebbik rá engedélyt, de ott meg lehet nézni a fellépésüket a kórussal, valamint az osztállyal, amikor trombitázik.

Ami szintén újdonság, hogy elkezdett járni a Poetry Slam szakköre, ez szintén nagyon jó önkifejezési forma, a gyerekek maguk írják a szövegeket, és adják elő, az élet nagy dolgairól, hogy mi a véleményük, mit hogy látnak. Év végére a drogozást választották témának, amire az én lányom felvonta a szemöldökét, hogy ugyan árulják már el a többiek, hogy milyen tapasztalatuk van bármilyen droggal kapcsolatban, hisz még csak 12-13 évesek. A szakkört vezető felsőbb évfolyamos diák, és a tanár is egyet értettek kisebbikkel, így a barátság lett a téma, és év végén ebből készítettek egy rövid kis videót is, amit szintén a facebookon lehet megnézni. (Nem azért ajánlgatom a face-t, mert ha valaki rákattint nekem abból hasznom van, nincs, semmi. Egy fillért nem kerestem soha a bloggal, nem is cél, de azért, hogy videót tölthessek fel a blogra nekem kellene fizetnem, ami szintén nem szerepel a terveim között). A videó nagyon jól sikerült, több tanár is említette nekik, hogy majd az érettségi bálon le kell hogy játsszák, mert akkor lesz ez igazán szép emlék. Különösen jókor készült el a kisfilm, mivel kisebbik bandájából az egyik kislány Kínába költözött 3 hosszú évre, így ez egyfajta búcsú is volt részükről. A Poetry Slam kapcsán már kétszer jártak Berlinben, versenyen is vettek részt, illetve egyszer csak nézők voltak. Kisebbiknek olyannyira megtetszett a műfaj, hogy idén is járni fog. Titokban, persze nem is tudok róla, de történeteket is ír, amiket én nem is olvashatok el. Mondjuk nagyobbik rajzait is csak jeles- és ünnepnapokon nézhetem meg, kivéve, ha pályázik, mert akkor állandó tanácsadó szerepet töltök be, mert szerinte én más szemmel nézem a műveit, és nagyon hasznos az általam megfogalmazott kritika.

50952699_2059544764124644_3562567602712608768_n

Ami kisebbiket és nagyobbikat is érinti az a matek. Mindketten szeretik a matekot, és elég jól is megy. Egyik nap kisebbik hazajött és mondta, hogy jövő héten matek olimpia, és ő továbbjutott, oly módon, hogy itthon kellett pár feladatot csinálni, azt beadni, és az alapján ő mehet a következő fordulóra. Szuper! Nagyon megdicsértük, tekintve, hogy arról sem tudtunk, hogy beadta a feladatokat, külön örültünk. Elérkezett a matek olimpia előestéje, leültünk vacsorázni, majd nagyobbik egyszer csak megkérdezett bennünket, hogy tudjuk-e, hogy holnap matekolimpia. Kihúztam magam és mondtam, hogy hát hogyne tudnám, hisz kisebbik továbbjutott, és megy is holnap. Nagyobbik egyszerűen csak közölte, hogy amúgy ő is továbbjutott. Apukájával csak néztünk, hogy ugyan miért is nem említette ezt eddig, de megnyugtatott minket, hogy nem azért, mert azt gondolta, hogy nem érdekel minket, csak azt hitte, hogy már mondta, erre olykor nagyobbik apukája is szokott hivatkozni: “de hát azt hittem mondtam”. Szoktam nekik mondani, hogy az, hogy ők a fejükben hallják, az még nem jelenti azt, hogy hang is kijön a szájukon, ilyenkor hümmögnek, és újra elmondják, hogy: “de hát én azt hittem mondtam”. Ez jó kis végtelenített kör lehetne, ha nem zárnám rövidre az ilyen jellegű párbeszédeket, egy nemmel.  A következő fordulóba már egyikőjük sem jutott tovább, de legalább mindketten megírták, és év végén emiatt mindketten kimentek a színpadra egy taps erejéig, mármint természetesen az összes gyerekkel együtt, akik rajtuk kívül továbbjutottak. Nagyobbik mondta, hogy ő örömmel megy bármikor, de kisebbik közölte, hogy soha többet, mert neki 3 órát vettek el az életéből, mert hiába lett hamarabb kész, nem engedték ki a teremből, meg kellett várnia a végét és az unalmas, akkor már inkább egy földrajz óra, ami nála nagy szó.

Volt informatika verseny is az iskolában vagy valami olyasmi. Említették, hogy írtak valamit a számítógép teremben, de nagyon egyszerű volt, mivel ők voltak ilyen jellegű táborban pár évvel ezelőtt, így a programozási feladatok azonnal mentek, és megcsinálták a körülöttük ülő gyerekekét is, de nem is gondolták, hogy ez fontos, annyira “bébikönnyű” volt. Ők szokták ezt a szót használni, bébikönnyű. Az ötödik-hatodik évfolyam első helyezettje kisebbik lett, nagyobbik a hetedik-nyolcadik évfolyamban második. Kaptak ajándékot, meg oklevelet. Ebben az országban egyébként is imádnak oklevelet adni, mindenért jár egy oklevél. Külön mappába gyűjtjük.

A városban minden évben megrendezésre kerül egy Akku-Racer nevű verseny, ahol a diákok egy kisautót építenek fel, majd azzal a kisautóval vesznek részt különböző versenyeken, mármint különböző futamokon. Minden évben indul egy ilyen szakkör a suliban, és nagyobbik már alig várta, hogy nyolcadikos legyen, hogy tudjon jelentkezni, és jelentkezett is. Ő egyedül, rajta kívül senki, de a projekt vezetője nagyobbik osztályfőnöke volt, így az osztályból még sikerült rávenni pár fiút, hogy ugyan vegyenek már részt a projektben. A felkészülés komoly, mert mégiscsak fel kell építeni egy autót, amit egy akkus csavarhúzó hajt meg. Az autón kívül össze kell még állítani egy projekttervet, azt bemutatni az egyetemen, majd ha ez jól sikerült, kapnak az egyetemtől pénzt, hogy tudjanak az autóhoz alkatrészeket venni. És, ha minden jól megy akkor el is készül az autó, és részt tudnak venni vele a lelkes diákok a versenyen. A projekt szerintem elég nehezen ment, mert a felkészítő tanár nagyon sokat hiányzott, márpedig tanár nélkül a műhelybe sem léphetnek a gyerekek. Valamint a versenyt pár héttel előbbre hozták, ami nem csak az idő szűkössége miatt volt probléma, hanem, hogy így a verseny egy hosszú hétvégére esett, amikor is nagyobbik csapatának a fele elutazott. Sebaj, az autó az utolsó este elkészült. Nagyobbik vállalta a kreatív munkákat, ő rajzolta meg a prezentációhoz a képeket, valamint tervezte a csapat lógóját, és dacára annak, hogy csak a verseny reggelén kapta meg a teljes prezentációt bevállalta, hogy előadja azt a zsűri előtt. Több versenyszám volt, és eredetileg úgy volt, hogy nagyobbik nem fogja az autót vezetni, de a fiúk megunták, így  két versenyszámban is indult, a szlalom nem ment túl jól, mivel az autó sokkal nagyobb ívben kanyarodott, mint a pálya ki volt tűzve, így minden bója előtt ki kellett ugrani az autóból, majd beigazítani az autót és vissza, ezt így sokszor. Nagyobbik szerint iszonyat fárasztó volt, de nagyon izgalmas. A melyik autó tud leghosszabb ideig menni egy töltéssel című versenyben is nagyobbik vezette a járművet, és egy taktikája volt, jó lassan menni, de azt sokáig. Taktikája bevált, harmadik lett. A prezentáció előadásában pedig második. Nem is kérdés, hogy idén is jelentkezett a szakköre, mert ugyan a fiúkat nehéz volt munkára bírni, valamint rengeteget kellett fűrészelni, de a verseny nagyon izgalmas volt. Egy cikk a versenyről: KATT

Nagyobbik már ötödikes kora óta jár a horgolás szakköre, amit nagyon szeret. Páran összeülnek egy tanár nénivel és horgolnak, beszélgetnek. Kisebbik is járt egy évig, de nem értette ebben mi a jó, így nem ment többet, nagyobbik viszont kitartó, és idén is horgolni fog. Tavaly készült egy sárkány, és egy cuki kaktusz, meg több apróság is. Idén nem tudom mi a terv, de úgyis én kapom meg majd ajándékba a félév végén.

Nagyobbik indult néhány rajzpályázaton is, semmi eredménnyel, de ez soha nem szegi kedvét, ő akkor is rajzol tovább. Ölében a laptoppal rajzol, és annyira belefeledkezik, hogy idén például a laptop pár helyen összeégette a combját, érezte ő, hogy meleg, de nem gondolta, hogy ennyire. Indított egy instagram oldalt, persze megkérdezte szabad-e, főleg, hogy csak a rajzait tölti majd fel, és nagyon boldog volt, hogy engedélyt kapott rá. Tehát műveit meg lehet nézni a 2noralovestodraw név alatt, ide eddig még csak a digitális rajzai közül töltött fel, de remélem, hogy bővíteni fogja a repertoárt, bár állandóan morog, mert soha semmivel nem elégedett. Az iskolában az egyik tanár osztogatott egy papírt, hogy a múzeumban indul egy program lányoknak, lehet rá jelentkezni 14 éves kortól, szerencsére ő már elmúlt 14, így jelentkezett. A program arról szól, hogy a gyerekek állítanak össze egy teljes kiállítást egyedül. Nagyobbik nagyon élvezi ezt a munkát, és ha minden jól megy októberben lesz a megnyitó, és akkor erről majd írok bővebben is. Nem biztos, hogy októberben írok róla, de majd egyszer biztos.

Nagyobbik persze vitorlázott is, bár idén kevesebbet, mint az előző években, ez valahogy most így jött össze, nem mint hogy ha most ebben a pillanatban is nem edzésen lenne, vagy nem mintha holnap reggel nem kétnapos versenyre utazna, de tény, hogy kicsit olyan, mintha most indult volna be a vitorlázási szezon extra része, eddig csak a megszokott dolgok mentek. Egy versenyen vett eddig részt, akkor viszont akkorát küzdött, hogy már azért érdemelt volna egy oklevelet. A város Kék Szalagján vett részt, azért az Allersee mégse a Balaton, de a verseny az verseny, ráadásul ez összevont verseny volt, mert ez volt a Wolfsburgi Conger Regatta is, ami mondjuk nem érinti nagyobbikat azon kívül, hogy egy csomó conger között kellett hajóznia. Az indulók között ő volt az egyedüli gyerek, és az egyetlen egyéni női versenyző. Saját hajóosztályában mindenkit maga mögé utasított, összesítettben a városi bajnokság 2. helyezettje lett, a teljes mezőnyben pedig a hetedik. Az összesített városi bajnokságot csak azért nem nyerte meg, mert a cél előtt 20 méterrel felborult a hajója, és rengeteg időt vesztett, amíg visszafordította, de nem adta fel, úgy küzdött, mint egy oroszlán. Szereplése több, mint szép volt, nem győzte fogadni a versenytársak gratulációit. Itt nem kapott oklevelet, csak egy zacskó gumicukrot, de életében nem küzdött ekkorát egy zacskó édességért.

Szerintem nagyjából jól összefoglaltam a tanuláson kívüli tevékenységeket, és emeltem ki a sikereket. Ó persze voltak kudarcok is, mert volt, hogy becsúszott egy-egy kevésbé jó dolgozatjegy, de ennél nagyobb bajunk ne legyen.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s