Elkezdődött a suli, majd nagyon gyorsan el is érkeztünk az őszi szünethez. Az optimista, minden rendben lesz már októberre, pláne az őszi szünetre hozzáállásunk miatt átfoglaltuk a húsvéti londoni kirándulásunkat az őszi szünetre. Tavasszal volt ahonnan pénzt kaptunk vissza, volt ahonnan csak év végén lejáró utalványokat, igen, elméletileg mindenhonnan pénzt kellett volna visszakapnunk, de a gyakorlatban ezért kicsit veszekedni kellett volna. Őszre már természetesen nem voltunk annyira optimisták, viszont mivel Londonban minden nyitva volt, nem igazán kaptunk volna vissza pénzt, valamint a repülőjáratot sem törölték, így azt is buktuk volna, mégis naponta nem kevésszer tettük fel a kérdést, hogy elinduljunk-e, vagy maradjunk inkább a fenekünkön. Semmiféle szabály nem tiltotta, hogy menjünk, még csak negatív teszt sem kellett hozzá, ott sem, és visszafelé itt sem várt ránk karantén, sem tesztelési kötelezettség, hacsak a kirándulásunk alatt nem nyilvánítják Londont rizikós területté. Ennyi volt a kockázat, leszámítva természetesen az elkaphatjuk a koronát fennálló állandó kockázatot, ez utóbbihoz mondjuk egyáltalán nem kell utazni.
A Zuram beszélgetett az egyik kollégájával, hogy ki mit tervez az őszi szünetben, mire a Zuram elmesélte, hogy hát nálunk London a tervezett úti cél, mert bátran átfoglaltunk mindent. Kolléga erre kifejtette, hogy mennyire bátrak vagyunk, ha ebbe így belevágunk. Ők amúgy Dániába mennek ugyanezen okból, és saját magukat is bátornak érzi. A bátor szó sok egyéb más szóval is helyettesíthető.
Így utólag visszatekintve elég jól tettük, hogy belevágtunk. Mivel ismét csak szigorú szabályok szerint nem sok mindent csinálhatunk. Az üzletek nagy része, még karácsony előtt jóval bezárt, csak élelmiszerbolt, drogéria, gyógyszertár és még egy-két dolog lehet nyitva. Például teljesen logikusan az outletben a Lindt és a Storck márkaboltok nyitva vannak, mert a csokoládé az mégiscsak csokoládé, ezekben az időkben szükség is van rá. Iskola nincs, illetve próbálkoznak az online oktatással, ami a nullával egyenlő. Elküldik a leckét, a gyerek meg oldja meg, és dolgozza fel a tananyagot kb. egyedül. Tényleges online óra nincs. Viszont a végzős osztályok járhatnak iskolába. Nem minden szabály logikus, de sokat nem tudunk tenni. Egy családhoz maximum 1 ember mehet látogatóba. Tehát egy nagyszülőt unokával meglátogatni sem épp egyszerű. Mindegy, így utólag belegondolva az lett volna a hiba, ha nem használjuk ki a lehetőséget, hogy Londonba utazzunk.
A járatunkat a délelőtti indulásról áttették hajnalra, így kettőkor kellett kelnünk, hogy oda is érjünk Berlinbe. Ébredés után az első kérdésünk az volt, hogy most akkor elinduljunk-e, vagy aludjunk tovább. Nyáron már voltunk Horvátországban, Magyarországon, most akkor ezt is bevállaljuk. Eldöntöttük, indulás.
A reptér finoman szólva is kihalt volt, nem mondom, hogy nem voltam még ennyire üres reptéren, mivel jártunk már olyan kis reptéren, ahol eleve kevés ember fér el, de ekkora repteret még soha nem láttam ennyire üresnek. A maszkokat már a kocsiból kiszállva felvettük, most nem a sima kétrétegű maszkjainkat hordtuk, hanem vettünk olyat, amibe lehet szűrőbetétet tenni, amit gyakran cseréltünk is. A táskámban volt kézfertőtlenítő, nem a játék típusú, hanem annál egy kicsivel komolyabb. Ennek ellenére nem voltunk abban biztosak, hogy nem fogunk elkapni semmit.
A repülő nem volt tele, a Zuram mellett mindkét hely szabad volt, én meg a lányokkal ültem. Minden gond nélkül érkeztünk meg, majd találtuk meg a vonatot amivel bejuthattunk a városba. A vonat is elég üres volt, nem tudom, hogy amiatt mert még mindig elég korán reggel volt, vagy azért amiért a reptér is üres volt, gondolom inkább ez utóbbi.
Bevonatoztunk Londonba, és mivel elég korán keltünk fáradtak is voltunk. Metróval jutottunk el a Paddingtonra, mivel a Paddington állomáshoz pár percre volt a szállásunk, amit szintén nagyon gyorsan megtaláltunk. A szobáinkat elvileg csak délután kettőkor vehettük volna át, de némi megbeszélés után még délelőtt hozzájuthattunk a szobáinkhoz, csak egy órát kért a szimpatikus lengyel recepciós fiatalember, aki miután megtudta, hogy magyarok vagyunk, közölte, hogy ő meg lengyel tehát akkor mi jóban vagyunk, csupán ezért említettem meg a fiatalember nemzetiségét. Egyébként tényleg nagyon segítőkész volt az ott tartózkodásunk teljes időtartama alatt.
Az egy órát kihasználtuk és visszasétáltunk az állomásra, ahol is beültünk egy Starbucksba inni egy kávét, csomagjainkat a szálláson hagytuk. Szinte hihetetlen, hogy ez alig pár hónapja történt, minden nyitva volt, még ha bizonyos szabályok betartásával is, de nyugodtan lehetett inni egy kávét, beülni egy étterembe, most pedig ismét az itthoni négy fal, valamint a séta a környéken maradt.
Megittuk a kávét, majd visszatértünk a szállásra, ahol át is vehettük a szobáinkat, szobáinkat, mivel a lányoknak külön szobát foglaltunk, elég nagyok már ahhoz, hogy ne pótágyon aludjanak. És remekül kihasználva az időt lefeküdtünk aludni. Délutánra foglaltunk időpontot, hogy megnézhessük a Towert, és, hogy ne csak ténferegjünk ott álmosan, inkább egy kis alvás mellett döntöttünk.
Minden helyre ahová el szerettünk volna menni online előre lehetett, kellett jegyet venni, és meghatározott időpontban lehetett ezekre a helyekre bejutni, de nem mertünk túl sok helyre foglalni otthonról, mert mi van, ha mégse indulunk el. Egyedül a Tower és a Harry Potter studió volt fix, a többit mind előtte való este terveztük meg, foglaltuk le.
Amikor pár éve Londonban jártunk, akkor a Towert csak kívülről néztük meg, mivel annyian voltak, hogy már a bejárat előtt álló sor elrettentő hatással volt ránk. Most amikor odaértünk, nem hogy sor nem volt a bejáratnál, de nagyjából csak a jegyellenőr állt ott magányosan, aki széles mosollyal üdvözölt bennünket, ellenőrizte a belépőinket, mi pedig besétáltunk. A Tower közel üres volt, pont amikor beértünk akkor volt őrségváltás, amit nem hogy az első sorból néztünk végig, de még a környékünkön is csak pár ember álldogált. Ennek ugye nagy előnye, hogy mindent jól láthattunk, sőt még fel is vettem majdnem az egészet, hátránya, hogy amikor nagyobbik hangosan felnevetett az egyik őr szerinte viccesnek ítélt lépésein, akkor mindenki tudta, hogy ki volt az, mondjuk nagyobbikat ez nem különösebben zavarta és valóban vicces volt a jelenet.
A korona ékszerekhez is csak egyszerűen besétáltunk, és hát be kell valljam őszintén, hogy nem vagyunk olyan nagy rajongói a királyi családnak, ellenszenvvel sem viseltetünk irántuk, egyszerűen csak nem érint meg bennünket a királyi család semmiféle élete, sem hivatalos, sem magán. Ha szembejön valami hír, én elolvasom, meg úgy-ahogy tisztában vagyok azzal, hogy ki kicsoda, de a családom fennmaradó részének talán nagy vonalakban van fogalma arról, hogy ki, mit, miért, hogy hívják, hány gyereke van stb. A korona ékszerek, valamint a páncél teremben, szobában, nem is tudom mi a helyes kifejezés fellelhető tárgyak lenyűgözőek. Kicsit olyan érzésem volt, mint a Vatikánban amikor az egyház által felhalmozott kincseket nézhettük meg. A koronák körül szépen megy egy szalag, amire ráálltunk, amolyan mozgó járda, és bizony két kört is mentünk, hogy mindent láthassunk. Egyrészt, mert nem volt tömeg, nyugodtan megtehettük, másrészt tényleg fantasztikus, amit ott láthatunk. Fényképezni nem lehet, és viszonylag kevesen is próbálkoztak meg vele, de azért próbálkoztak. Mi nem.
A Towerben sok érdekes kiállítás van, páncélok, fegyverek, korabeli viseletek a kínzókamra – ez utóbbitól kisebbik irtózik és be sem akart jönni de azután mégis, majd gyorsan ki is ment, mivel tényleg látni sem bírja ezeket az eszközöket – nagyobbiknak legjobban a Bloody Tower tetszett, na nem azért mert bloody, hanem mert itt vetítéssel mutatják be a két eltűnt herceg Edward és Richard történetét, fantasztikus grafikával, valamint hangeffektekkel. Háromszor néztük végig nagyobbikkal az előadást, egyrészt tényleg érdekes és misztikus a történet, amit az előadás és annak módja csak felerősít, másrészt tényleg alig voltak, bárhányszor megnézhettük volna a kisfilmet, senki elől nem foglaltuk a helyet.
Sétáltunk egy nagyot és megmondom őszintén nagyon jó volt, hogy alig voltak páran. Mindent kényelmesen meg tudtunk nézni, úgy, hogy közben nem kellett várakoznunk sem. Természetesen megnéztük azt is, hogy hol fejezték le Boleyn Annát, és próbáltam némi információt átadni VIII. Henrikről a gyermekeimnek, de olyan nagyon nem érdeklődtek. Én gyerekként láttam egy filmet VIII. Henrikről, ami ha jól emlékszem minden lefejezés ellenére vicces próbált lenni, és azóta érdekelt a történelemnek ezen része.
Sétánk során találkoztunk pár hollóval is, akik egyáltalán nem féltek az emberektől. A Zuram szerint ezek is csak arizonai keselyűk voltak, de kénytelen voltam rászólni, hogy hagyja már ezt, mert a lányaink minden madárra ezt fogják mondani, ami fekete. Ő is és a lányok is vigyorogtak persze, de azért megjegyezték, hogy ezek bizony hollók. Remélem megjegyezték.
Benéztünk a shopba is a végén, nagyobbik pineket vett magának, kitűzőket gyűjt, már tele van tűzve vele a hátizsákja, szerintem emiatt nehezebb is két kilóval a táskája, mint kitűzők nélkül, de ő cipeli, nem én. Itt is szerzett be pár darabot. Meg a barátainak apróságokat. Éhesek is voltunk, de a büfében meglátva az árakat inkább csak ittunk valamit és eldöntöttük, hogy jobb ötlet ha vacsorázunk, még ha csak 17 óra van, akkor is, reggel óta amúgy sem ettünk semmit.
De vacsora előtt nekem még volt egy kis tervem, el szerettem volna menni a Tower Bridgehez, hogy ott csináljak a lányokról egy ugrós fotót, mint ahogy azt pár éve is megtettem. Én és az én ötleteim. Sajnos egy lezárás miatt körbe kellett mennünk, de sebaj. Menet közben vicces volt, hogy hányan olvassák fel kisebbik pulcsiját. A szülinapjára a nővérétől kapott egy A nagy pénzrablásos pulcsit, aminek a hátulján a szereplők nevei vannak, és többen késztetést éreztek arra, hogy ezt hangosan fel is olvassák, majd elkezdtek beszélgetni a sorozatról. Mi is szeretjük a sorozatot, így kisebbikkel el is kezdhettünk vitatkozni Berlin jelleméről és szerepéről, úgysem tudunk közös nevezőre jutni, ez mindig jó beszédtéma. A hídon azért már volt tömeg, de megcsináltuk a fotót, majd el is indultunk vacsorázni.
A közelben volt egy Wetherspoon így gondoltuk oda betérünk, mivel pár éve is igen jókat ettünk ezekben az éttermekben, kocsmákban, bárokban, valamelyik megnevezés valószínűleg helyes a háromból. Vagy nem. Nem volt foglalásunk, de volt szabad hely, és mivel nem volt olyan applikációnk, amin keresztül jelezhettük volna ott tartózkodásunkat valamint adatainkat, így ki kellett töltenünk egy cetlit. Ezt már megszoktuk, semmi új, ki is töltöttük.
Vacsora után még gyereknek találtuk az időt, így kisebbik kívánságát teljesítve elindultunk egy Primarkba, ami fogalmam sincs, hogy a város melyik részén volt, meg, hogy hol jártunk, csak mentem a többiek után. A Primarkba azért kellett menni, mert ott biztosan árulnak egy csomó Harry Potteres dolgot, ami biztosan olcsóbb, mint a stúdióban, vagy akár a King’s Crosson. Kisebbik picit kétségbe esett, hogy nem találja a Harry Potteres dolgokat, meg biztos nincs is, de szerencsére volt. Hagytuk hogy válogasson, erre gyűjtötte a pénzét, már nem is tudom mióta, és pontos listája volt arról mit fog venni a stúdióban, és mennyi pénze marad egyéb dolgokra. A Zuram nehezen viseli ezeket a bevásárlós dolgokat, de most várt türelemmel, és tovább, türelemmel, és még mindig, és már láttam, hogy nem sokáig fogja bírni így beszálltam a mókába és segítettem kisebbiknek kiválasztani mire van szüksége. Szüksége? Inkább mire vágyik. Egy óra után a következő dolgokkal lettünk gazdagabbak, egy pizsama, egy notesz, és ajándék a barátnőknek. Ennyi. De micsoda pizsama és micsoda notesz kérem szépen. Kisebbik Hufflepuff vagyis Hugrabug rajongó és itt volt ilyen pizsi, meg az a szörnyes könyv, ami valójában egy napló, vagy notesz vagy nemtommi volt, az biztos, hogy kisebbik soha nem fog bele írni semmit, mert van itthon hasonló három itthon, más fajták, de nem szabad beléjük írni semmit, mert az nem arra van, hanem arra, hogy szép legyen. Én is értem. Nagyobbik már nem Harry Potter rajongó, már a posztereket is leszedte a faláról, persze szereti, de ő nem vett magának semmit.
Innen már tényleg hazafelé vettük az irányt, és metróval utaztunk.
Nagyjából mindenki viselt maszkot, sokan még az utcán is, erre egyébként mi is rászoktunk, nem azért mert annyira szeretünk maszkot hordani, hanem mert sokszor egyszerűen elfelejtettük levenni, és senki nem nézett ránk furcsán. A metrón csak az ismerősök, vagy azok ültek egymás mellé, akik együtt voltak, egyébként egy szék mindig kimaradt. Mindig, de tényleg mindig volt ülőhely a metrón, nem úgy, mint pár éve.
Visszaérve a szállásra már nem sok dolgot tettünk, megvettük online a másnapi programra a jegyeket, majd igyekeztünk aludni, mert jó szokásunkhoz híven másnap ismét korai kelést terveztünk.
Élet a határon túl - 2 