Nagyobbik alkot

A blog facebook oldalára már töltöttem fel néhányat nagyobbik munkái közül. Természetesen minden egyes megosztáshoz engedélyt kérek tőle, amit általában meg is kapok. Nincs facebook fiókja, a blogot pedig soha nem olvasta. Egyik gyermekemnek sincs facebook fiókja, ahogy azt megfogalmazták, az az öregeknek van, a 30! felettieknek. Emlékszem még én is azokra az éveimre amikor a fiatalságom teljes magabiztosságával gondoltam azt, hogy 40 felett már nem érdemes születésnapot ünnepelni, de a bölcsesség khm khm a kor engem is utolért.

Nagyobbik időnként elhatározza, hogy akkor most aztán feltölti az alkotásait az insta oldalára, de általában gyorsabban múlik el a lelkesedése, mint ahogy a képeket feltöltené. Igen, instájuk van, de azon sem túl aktívak. Kisebbiknek van TikTokja, de az meg nekem nincs, azt hiszem az tényleg a gyerekeknek van, legalábbis próbáltam volna visszaszólni a lányaimnak a facebook miatt, de közölték, hogy a fiataloknak anya, a fiataloknak. Megismételték, hátha nagyot hallok, már a korom végett is ugye. Ahogy anyukám szokta mondani, ha rákérdezek az egészségi állapotára, “a koromnak megfelelő”, mint az én hallásom.

Vissza a kreativitáshoz, aminek nem sok köze van a közösségi médiához, vagy van csak másképp, illetve használhatjuk a közösségi médiát, mint eszközt, hogy bemutassuk műveinket, de nagyobbik még ezt sem teszi. Az előző bejegyzésben már írtam arról, hogy plakátokat készített az iskola számára, de számtalan egyéb projektben is részt vett. Minden évben megjelenik az iskola évkönyve, és minden évben meg szoktam számolni, hogy a gyerekeimet hányszor láthatom a kiadványban, ahogy nőnek egyre ritkábban, mert egyre kevésbé rajonganak ezen megjelenésért, vagy bármilyen nyilvános megjelenésért, pláne, ha azt nem ők maguk kreálják. Az évkönyvben minden osztály fotója is benne van évről évre. Ez egy nagyon hasznos dolog, mert mindenkit meg tudok nézni, aki érdekel, legalábbis azt, hogy hogy néz ki. Például amikor kisebbik gyakran emlegetett egy fiút, akkor azért egy idő után kikerestem az évkönyből, majd büszkén el is árultam a lányomnak, hogy nem fog ki rajtam, láttam ám, hogy ki az, és hogy néz ki. Miután kisebbik abbahagyta a röhögést, közölte, hogy az adott fiú nem is az iskolába jár, valamint nem tűnt-e fel nekem, hogy akit én megtaláltam amúgy kínai, míg az akiről szó van, nos őt láthattam úszásnál és nagyon nem kínai. Azóta is ezzel piszkálnak, ha felmerül egy név, hogy kikerestem-e már az évkönyvből, de megtanultam a leckét, nem árulom el, ha igen.

Idén nagyobbik már nem is kért évkönyvet, kisebbik pedig beteg volt, amikor kérni lehetett így lemaradtunk. Kisebbik teljesen kiborult, hogy ez nem lehetséges, eddig minden évben vettünk kettőt, most meg kimarad. Megkértem nagyobbikat, hogy szerezzen már egyet, elég sok tanárral jóban van, olykor a tanáraival szokott ebédelni, kérdezzen már rá. Rá is kérdezett, és természetesen szerzett egy évkönyvet. Gyorsan átnéztem és kisebbik egyszer szerepelt benne, valami jótékonysági pénzgyűjtés kapcsán, viszont nagyobbik egy teljes oldalt kapott, illetve a poszterei, amiket az iskola számára készített. Megkérdeztem, hogy látta-e egyáltalán, de bele sem nézett az évkönyvbe, viszont mikor megtudta, hogy a munkái benne vannak, akkor nagyon boldog volt. Ez többet jelentett számára, mintha az ő fényképét láthattuk volna.

Ha elvállal, vagy kap valamilyen feladatot, akkor azt teljes erőbedobással csinálja, ha kell ezerszer átdolgozza és persze soha sem elégedett a végeredménnyel, már az is nagy szó, ha az kiesik a száján, hogy: jó lett. Szerencsére szeret feladatokon dolgozni, még akkor is, ha nem sok értelmét látja, de mindig próbálja olyan oldalról megközelíteni az adott témát, mintha valamilyen kihívás lenne. A tavalyi művészeti témájuk például a citrom volt. Igen a citrom. Nem állítanám, hogy szerette, de megoldotta a feladatot, a teljes fél évet a citromnak szentelték.

Az idei első féléves feladatuk a “szöveghez kép” volt aminek keretében ő egy mesekönyvet írt és rajzolt, hihetetlen sok munkát rakott bele, de megcsinálta és a tanára szerint is nagyon jó kis művet hozott össze. Az összes létező példányt ő kötötte be, varrta össze, mindent ő csinált ami a munkához kellett. A második félévre nagyon vidám téma jutott, a “bolygó krízisei” témakörben kellett valamit alkotni.

Nem teljesen értem, hogy miért, persze vannak elképzeléseim, hogy miért, de nem vagyok benne biztos, hogy igazam van, de a lényeg, hogy nem teljesen értem miért, de itt az iskolában és úgy általánosságban nagyon szeretik a kollektív lelkiismeret furdalásra nevelni a gyerekeket. Ebben a városban még a történelmi múlt is rátesz egy kicsit. Gyakorlatilag bármilyen órát nézünk a fő témák mindig az elfogadás, a rasszizmus, a környezetvédelem, a fenntarthatóság. Angol órán a rasszizmust, mint témát már hónapok óta tárgyalják, ötvözve egy kis internetes zaklatással. Nem azt mondom, hogy nem kell ezekről a témákról beszélni, mert ezek nagyon is fontos dolgok és fontos, hogy ez a korosztály lássa és tudja, hogy mi zajlik körülötte azokkal tisztában legyen, megtanulja a határokat, felismerje, hogy mit lehet és mit nem. Azonban ennek van egy másik oldala is, hogy ha állandóan, mindig és csak erről beszélünk minden órán, az milyen hatással van a nebulókra. A gyerekek szinte az összes iskolai színpadi előadáson valamilyen sokkoló témát dolgoznak fel, talán csak a kicsik nem. Idén például a depressziós pilóta aki miatt lezuhant egy repülőgép – volt a téma, tavaly egy zsinagógában történt túszejtést láthattunk, talán a legerősebb a VW gyár náci múltját feldolgozó darab volt, természetesen nem maradhat el a népnevelő célzatú: ne használd állandóan a közösségi médiát – darab sem. És persze figyeljünk a környezetvédelemre, mert ha nem teszed akkor miattad pusztul el a bolygó a vártnál sokkal hamarabb. Időnként azért nem ártana több olyan darab, téma ahol feloldják és nem erősítik a fiatalokban egyébként is tomboló szorongásokat, csak, hogy nevethessenek egy jót. A pandémia óta sorban állnak a gyerekek, tinik, fiatal felnőttek a pszichiátriákon, hogy terápiákon vehessenek részt, fél év vagy akár 1 év is lehet a várakozási idő, ezért is gondolom, hogy az iskolában is lehetne oldani a feszültségeket az állandó lelkiismeret furdalás keltés helyett. Annyi minden van ami miatt egyébként is aggódniuk kell, tesztek, tovább tanulás, a jövőjük, nem beszélve arról, hogy a világban több helyen is háború zajlik.

Nagyobbiknak jó feszültségoldás lehetne az alkotás maga, de persze amennyire ő ezt komolyan veszi, úgy inkább tűnik stresszesnek a dolog, mint szórakoztatónak. De például a világok krízise téma eléggé szórakoztatta, na nem a téma miatt, hanem azért mert ő egy szatirikus újságot készített. Nagyjából biztos volt benne, hogy a többség a világ végével, környezetszennyezéssel, háborúval, mikroműanyagokkal fog foglalkozni, de nagyobbik erre most nem volt hajlandó. Kifejtette, hogy most már picit elege van a mindmeghalunk témákból, inkább jól szeretné magát érezni. Íme a műve. Most nem fordítom le magyarra a szöveget, de aki szeretné mindenféle fordító segítségével megteheti.

Nagyobbik most itthon maradt, amíg mi otthon voltunk, otthon Magyarországon. Ezalatt az idő alatt eljárt Braunschweigbe múzeumba vázlatokat készíteni, valamint kiment az essehofi állatparkba is rajzolni. Mivel ő eléggé zárkozott egyéniség, így ez elég jó szociális gyakorlat is volt, nem csak rajzolás, mert az emberek megálltak mellette, beszélgetést kezdeményeztek, a múzeum és az állatpark alkalmazottai is odamentek hozzá beszélgetni. Így tudta meg, hogy a szamarat, akit éppen rajzolt Norának hívják, pont, mint nagyobbikat. Ez nem lehet véletlen! Nagyobbik szerint de, de nem, nem, biztos, hogy több van emögött. Azért mindig hozzáteszi a rajzaihoz, hogy ezek csupán vázlatok. Úgy kell nézni!