Eddig sem tudtam volna eseménytelennek nevezni a nyaralásunkat, de innentől kezdve még sűrűbb lett a program. Ragaszkodtunk is az előre kinyomtatott excel táblánkhoz, illetve ragaszkodtunk volna, ha ránéztünk volna, de a lényeg az volt, hogy innentől kezdve, ahogy már az előző napon is, este érkezünk meg a hotelhez, alvás, és másnap van a program, viszont mivel a program után rögtön el kell autóznunk a következő úticélunkhoz, így reggel ki kell jelentkezni a hotelből, és kicuccolni a kocsiba. Pont ezért mindig csak annyi holmit pakoltunk be a szobába, amire szükségünk volt, minden egyebet az autóban hagytunk, remélve, hogy senkinek nem támad kedve kirámolni a csomagtartóból.
Ismét korán keltünk reggel, hogy minél hamarabb a Grand Canyonhoz érjünk, szerencsére a park bejáratához tényleg nagyon közel laktunk. Kijelentkeztünk, kipakoltunk, majd elindultunk az információs irodához, hogy tájékozódjunk. Nem sikerült, mivel az iroda, ami a hotelhez igen közel volt, csak reggel 8-kor nyitott. Mindegy, megoldjuk magunk. Akkor reggelizzünk! Mivel az út túloldalán volt egy Meki, így odamentünk, habár én tényleg nagyon, de nagyon utálom a mekis reggelit. Mindenki választott, amit kért, és nekem sikerült a lehető legrosszabbat választanom. Nem olvastam el, hogy mi van a reggeli hamburgerben, így igencsak meglepődtem amikor megéreztem a juharszirup ízét. Juharszirup! A hamburgerben! Valami hihetetlen rossz volt, de azért felét megettem, mivel tudtam, hogy szükség lesz némi energiára. Jó, és gondos anya vagyok, ezért amikor rájöttem, hogy ez nekem nem lesz jó, próbáltam elcserélni a lányokkal a kajámat, de ők meg okosak, és csak mosolyogtak rajtam. A Zuram felajánlotta, hogy hoz valami mást, de ez a juharszirupos izé még az evéstől is elvette a kedvem.
A reggeli után beültünk az autóba, és a volt akinek jó kedve volt, volt olyan, aki meg utálja a juharszirupot, de azért mindannyian vártuk, hogy láthassuk a Nagy Lyukat. Palm Springs óta, csak így emlegettük.
Behajtottunk a parkba és a kis fizető bódéknál megvettük a jegyet is, ami szerény véleményem szerint egy finoman szólva is csak jelképes összeg. 35$-t fizettünk, és ezért a pénzért egy héten keresztül akárhányszor megnézhettük volna a parkot. Parkolhattunk, és igénybe vehettük a különböző szolgáltatásokat is. 35$ 4 főre, 1 hétre, ehhez képest komolyan fáj kifizetni az egynapos belépőket mondjuk a Disneylandbe. Nyilván lehet azon vitatkozni, hogy melyik a jobb. A Grand Canyon.
8 óra előtt már leparkoltunk, még alig volt néhány autó a parkolóban. A bácsi, akitől a jegyet vettük, adott nekünk térképet, tájékoztatót, és ráadásul németül. Abban biztosak voltunk, hogy nem fogunk komoly gyalogos túrát tenni. Mivel egy napunk van, így muszáj beosztani az időt. Tervünkben a busz használata szerepelt, és legfeljebb két megálló között egy kis séta. Négy buszútvonal között lehet választani, melyeket különböző színekkel jelölnek. A buszok a kilátó pontok között viszik az utasokat, de két kilátó között lehet gyalogolni is. Akinek kedve van bérelhet biciklit, és biciklizhet is, akinek meg sok pénze van, az választhatja a repülős túrát, aki meg lóháton szeretne túrázni, az talál erre is lehetőséget. Mi a buszt választottuk és úgy terveztük, hogy amit csak lehet bejárunk, ahány kilátót csak tudunk megnézünk. Persze ezt előtte való este már átbeszéltük, kiválasztottuk, hogy merre kezdjünk, és mik azok a kilátók, amiket nem szeretnénk kihagyni. A kanyonba nem szerettünk volna leereszkedni.
Fel is szálltunk a buszra, és az első megállónál ki is szálltunk, majd elindultunk az első kilátóhoz, ami pár méterre volt csupán a buszmegállótól. A látvány, nos igen, valóban egy nagy lyuk, de micsoda lyuk. Az ember simán tudna akár már az első kilátó pontnál is egy napig üldögélni és csak nézni, de nekünk erre nem volt időnk, így elindultunk vissza a buszhoz. Ekkor valaki mögöttem elüvöltötte magát, hogy: a pénztárcám. A mindenit! De jól beszélek angolul, hogy így értem. Erre megint, mire leesett, hogy a Zuram az, és menten szívrohamot kap. Gyorsan odarohantam hozzá, és kifejtette, hogy elvesztette a pénztárcáját, ami egyébként több, mint kellemetlen, mert az összes kártyája, pénze abban van. Szerinte, amikor leült a buszon, akkor kicsúszott a zsebéből. Amúgy pánikolós vagyok, mindig, kivéve, ha komoly a helyzet, akkor valahogy inkább megoldani szeretném a dolgokat, és nem másokat idegesíteni azzal, hogy pánikolok. Most komoly volt a helyzet, sokkal komolyabb, mintsem, hogy pánikoljak, inkább próbáltam visszaemlékezni, hogy mi történt eddig. Mondtam a Zuramnak, hogy megjegyeztem a busz számát, nem tudom miért, de amikor felszálltunk a buszra megjegyeztem, hogy hanyas, mármint nem a buszjárat számát, hisz egy vonalon ugyanolyan számú busz megy, hanem konkrétan azt a számot ami a busz belsejébe volt írva, de egyébként is képtelenség, hogy abból a zsebből úgy ülés közben bármi is kicsússzon, emlékszem, hogy amikor megvette a jegyeket, a pénztárcáját berakta az autóban a két ülés közötti tartóba, a könyöklőhöz. Mondtam is, hogy nyugodjon meg, üljön le az egyik kőre, mert a pénztárca az ott van az autóban. Nem nyugodott meg, de azért látszott, hogy legalább a szívroham elkerülte. Innentől kezdve nem nagyon érdekelt senkit a látvány, inkább az, hogy minél gyorsabban visszajussunk a kocsihoz, ellenőrizni az elméletemet. Én teljesen nyugodt voltam, egy dolog miatt nem, hogy nehogy valaki kilopja a tárcát a kocsiból, de reménykedtem, hogy ez nem történik meg.
A busz nagyon nem akart jönni, vagy inkább az idő nem akart telni, vagy nekünk tűnt úgy, hogy legalább 1 óra telt el, de fél órán belül vissza is értünk a parkolóhoz és a Zuram boldogan, zsebében a pénztárcájával tért vissza hozzánk. Akkor kezdődhetett a nap. Ami eddig történt az felejtős. Megkérdeztem a Zuram, hogy mivel nem tudja zárni a zsebét, nem-e lenne jobb, ha a pénztárcát a hátizsákba tennénk, amibe ő meglepő módon azonnal beleegyezett, sőt felhatalmazott, hogy amikor csak eszembe jut, kérdezzek rá, hogy hova tette a pénztárcáját, sokkos ember ugye, nem gondolkodik. Ennek nagyon örültem, ugyanis nekem nagyon sokszor eszembe jut, hogy megkérdezem, teljesen váratlan helyzetekben is, akármikor, és ő még csak nem is szólhat egy szót sem, hisz nekem ez a feladatom, és én a feladatomat komolyan is vettem, veszem, a mai napig is.
Újra buszra fel, és irány a következő megálló. Most egy kicsit távolabb mentünk a busszal, majd visszafelé sétáltunk és gyönyörködtünk a kilátásban, valamint az élővilágban. Például én még soha nem láttam kabócát, most is zengett minden a kabócáktól, és végre sikerült egyet látnom, és le is fényképeznem, habár a képen semmi nem látszik. Találkoztunk gyíkocskákkal, valamint a Grand Canyon legveszedelmesebb élőlényével a mókussal. Többféle mókus is él a parkban, láttunk chipmunkot is, de ők nagyon szégyenlősek, inkább elbújnak, elég nehéz őket észrevenni, de ott vannak a squirrelek, akik cseppet sem félnek, és mondjuk úgy, hogy igen-igen szeretnek élelmet kuncsorogni. A chipmunk kicsi, csíkos a háta, a squirrel nagyobb, szürke és üvegmosókefe farka van. Mindenfelé kint vannak a táblák, hogy ne etessük az állatokat, de ugye ezt nagyon sokan nem tartják be, így a mókusok hozzá vannak szokva, hogy enni kapnak, ezért mennek is a kajáért.
Két kilátó pont között sétálni remek dolog, mert habár a park tele van emberekkel, de a többség buszozik, így alig találkoztunk valakivel. Akikkel pedig igen, mindenki köszönt, egy hölgy két pici gyerekkel megkérdezte tőlünk, hogy milyen messze van a következő megálló, a válaszunktól, miszerint legalább fél óra még, nem volt túl boldog, de azért sétált tovább, lehet a két picivel nem volt annyira egyszerű a melegben. Meglepő, de sokan nem készülnek fel, például nem visznek innivalót, pedig meleg van, nagyon meleg. A mi hátizsákunkban még ott volt a jeges víz, de nagyon gyorsan fogyott. Szerencsére az összes buszmegállónál van lehetőség megtölteni a kulacsot, amit mi mindig meg is tettünk. A másik kedvencem, hogy emberek simán nekiindulnak túrázni, akár kiskosztümben is, persze kellenek a jó insta fotók, én ezt megértem, mindenki úgy hülye, ahogy akar, és egyáltalán nem mosolyogtunk, mikor a szépruhás lány háta két óra múlva rákvörösre égett. Semmi irónia, tényleg sajnáltuk, mert még alig pár napja ugyanez történt velünk LA-ben. Nekünk tökéletesen beváltak a túracipőink, a póló és rövidgatya, valamint sapi a fejre, és ne felejtsem ki a naptejet.
Sétáltunk, sétáltunk, a lányok nem nyavalyogtak, beszélgettünk, és nem győztük magunkban raktározni mindazt, amit láttunk. Egyszer csak szembe jött egy mókus. Kaja nem nagyon volt nálunk, illetve csak gyümölcs, meg kisebbik maradék chipse, de eszünk ágában sem volt megkínálni a mókust, de mivel ő volt az első, aki szembejött, gondoltam készítek egy képet. A mókus nem tudom mit gondolt, de felemelkedett a két hátsó lábára és megindult felém, én ekkor úgy döntöttem, hogy inkább hátrébb lépek egyet, biztos, ami biztos, de a mókus csak közeledett, én meg inkább tovább hátráltam. Kívülről nézve, sőt ott a szituációban állva is elég vicces volt, ne nem a mókus, inkább én, de nem annyira szerettem volna egy harapással gazdagabb lenni. Végül a mókus látva, hogy megfutamodtam, el is ment, gondolom röhögni.
Bejártuk az egyik busz útvonalát, majd átszálltunk egy másik buszra és mentünk tovább, kilátótól, kilátóig. Sokan voltak, mármint az emberek, de kilátóból is volt pár, de mindig volt hely a buszon, és simán tudtunk panoráma képeket is csinálni, úgy hogy nem lógott bele senki. Egyébként is elég udvarias népek járnak kirándulni a kanyonhoz, mivel ha fényképeztünk megvárták, nem sétáltak bele, senki nem sürgetett senkit. Nem csak a kilátásban lehet gyönyörködni, van múzeum is amit meg lehet nézni, valamint egy Hopi ház, ahol ismét lehet egy kicsit az indián kultúrával ismerkedni, de főként vásárolni mindenfélét. A Hopi házat is megnéztük, a lányok vásároltak pár apróságot emlékbe, tényleg apróságot, mint képeslap például. Valamint nagyobbik tavaly óta gyűjti a mindenféle mintás baseball labdákat, és itt is tudott Grand Canyonosat venni.
Elmentünk egész a piros busz útvonalának a végére, és ott is szétnéztünk, valamint ott volt lehetőség enni is. A Zuram egyszer csak megállt egy tábla előtt, olvasta a feliratot, a táblán egy fekete madár volt egyébként, mellette szöveg, majd oldalra pillant egy fára, majd vissza a táblára, majd újra a fa. Kénytelen voltam megkérdezni, hogy mégis mi a manót csinál, mire odahívott, hogy nézzem meg én is. A táblán az arizonai keselyű volt, vagy más néven kaliforniai kondor, mellette rövid leírás, hogy hogy néz ki, mik a jellemzői. Igen, és?-néztem kérdőn életem szerelmére, mire ő a fára mutatott és annyit mondott, hogy:-Rohadjak meg, de az egy varjú! Minket becsaptak! – mi tagadás a fán tényleg egy varjú üldögélt. Abszolút nem kérdés, hogy amikor a Zuram megkérte a kezem igent kellett mondjak, mert mindig, de tényleg mindig meg tud nevettetni. Persze azóta az összes varjút, arizonai keselyűnek hívja, és fűnek fának dicsekszik, hogy felénk milyen ritka madarak élnek. Egyébként a kanyon felett tényleg körözött néhány keselyű, és amikor mutattam őket a Zuram csak annyit mondott, hogy: ahha, persze, tudja, az egész világ tele van velük.
Ezután vettünk magunkhoz némi ennivalót, és eléggé mosolyogtunk amikor bratwurstot találtunk, és én meg is kóstoltam, de semmi különös, és nem is bratwurst, de ugye itt a varjakkal is dicsekednek, miért ne tennék ezt a virslivel is? Bementünk az egyik boltba is, mert még nem volt hűtőmágnesem, és ezt a hibát még egyszer nem követem el. Még mindig fáj, hogy tavaly Palm Beach kimaradt. Most gyorsan választottam mágnest, és a kasszánál az eladó megkérdezte, hogy honnan jöttünk, mondtam, hogy Németországból, mire ő gyorsan megkérdezte, hogy melyik városból, válaszoltam, hogy Wolfsburgból, és éreztem, hogy megfogtam, mert fogalma sincs, hogy az micsoda, de ő kivágta magát mert annyi mondott: -őőőőőőőőőőőőőőőő Great! – én is örültem. Kis pihenő után folytattuk utunkat, de immár visszafelé a parkolóba. A busz nem győzte kerülgetni a bicikliseket, szerintem a szükségesnél jóval többen érezték úgy, hogy menni fog ez bringával is. Nem. Tényleg csak azoknak ajánlanám ezt a mókát, akik gyakorlott biciklisták, mert nem könnyű a terep, és egyik másik lelkes biciklistán látszott, hogy ha csoda nem történik, akkor ők nagyjából 30 méteren belül behajítják az első árokba, bokorba, kanyonba vagy bárhová a járművüket.
Eltelt a nap, így visszamentünk a parkolóhoz és elindultunk következő célunk felé, Pagebe. Pageben a Holiday Inn Express-ben terveztünk megszállni. Ezzel nem is volt semmi gond, 2,5 óra autózás után meg is érkeztünk a hotelhoz. Az út is gyönyörű, és mivel továbbra sem volt igazán semmi normális, vagy értékelhető a rádióban, a Zuramat valószínűleg megihlette a táj, és ismert western film zenéjét kezdte el dúdolni. Azt gondolta kitalálom, hogy melyik filmre gondol, de úgy nevettem, hogy beszélni sem bírtam. Úgy igazságos, ha azt is leírom, hogy ő remekül dúdol, az én hallásommal, valamint western film ismeretemmel van a probléma.
Elértük a célunkat, és mivel másnap 6:30-kor indult a túránk, szerettünk volna minél hamarabb ágyba kerülni, mondjuk előtte még vacsorázni is valamit. Igen ám, de a hotelban nem találták a szállás foglalásunkat, mi szépen leültünk, ők meg elkezdtek telefonálgatni össze-vissza, hogy mi van. Pedig tetszett a hotel, nem akartam, hogy ne legyen szobánk, és itt nagyon jó reggelit ígértek. Kezdtem hisztis lenni. Hamar kiderült, hogy minden jó, jó címen vagyunk, igen így hívják a hotelt is, de ez nem a miénk, mert ez egy új, a miénk a régi lesz, tovább kell mennünk még legalább 5 perc autózás. Morogtam, mert biztos voltam benne, hogy valami béna hotel, béna szobáját kapjuk meg, és a reggeli is béna lesz. Odaértünk a régi hotelhez, ami nem is volt régi, a szobánk is jó volt, és úgy voltam vele, hogy ha a reggeli is jó lesz, akkor nem is fogok morogni. Még egy Denny’s is volt a közelben, így tudtunk jót vacsorázni, a lányok pedig nagyon örültek a shakenek. Medencézés kimaradt, mivel másnap tényleg nagyon korán kellett kelnünk.
Élet a határon túl - 2 