Reggel el is indultunk Palm Springsből. Meleg volt, nagyon, és sajnos ennek az autónak nem volt huzatmentes a légkondija, nem úgy, mint a tavalyinak, de azért hűtött.
Amikor nézegettük az ajánlatot, akkor ez a nap okozta a legnagyobb fejtörést. Ez a nap ugyanis elveszett, vagyis több, mint 600 km-t kell autózni, ami azt jelenti, hogy nagyjából semmit nem tudunk ezzel a nappal kezdeni, és nem is biztos, hogy van kedvünk egész nap az autóban ülni. Azonban ha ezt a napot letudtuk, akkor egész jó programok várnak ránk. Napokig beszélgettünk erről, hogy mi legyen. Bevállaljuk, vagy ne vállaljuk be?
Azután persze elkezdtük egymást bíztatgani, hogy nem lesz az olyan rossz, meg olyan dolgokat láthatunk, amit egyébként soha, a táj, a táj már elve megéri, majd legfeljebb mozizunk vagyis nézzük a tájat, arról nem is beszélve, hogy út közben is biztos találunk valami lehetőséget, valami kis programot, ami miatt, ha megszakítjuk az autózást, máris jobban fogjuk magunkat érezni. A lányokat is megkérdeztük, persze, hogy megkérdeztük, de a nekik tök mindegy, ha az USÁ-ba megyünk, akkor akár sokkal többet is tudnak nyugton üldögélni az autóban. Óvatosan kell bánni az ilyen ígéretekkel, mert nem biztos, hogy előre átlátják, hogy miről is van szó, aztán jön a morgás.
Tudtuk, hogy órákig fogunk a semmin keresztülautózni, jó szándékú barátaink figyelmeztettek előre, hogy tankoljunk, mert előfordulhat hogy nagyon, de nagyon hosszan nem találunk benzinkutat. Így Palm Springsből kifelé menet meg is tankoltunk, legalább vehettünk némi ennivalót is az útra. Igaz a semmi szélén kis benzinkút is nagyjából semmit árul, de azért megoldottuk. Folyadékkal már előre feltankoltunk. A kulacsainkat egyébként is minden reggel feltöltöttük jéggel, majd arra engedtünk vizet, így egész sokáig volt hűtött vizünk. Ez egyébként egy hasznos dolog, hisz minden hotelben van jégautomata, és nem mindegy, hogy van-e nálunk folyadék a nap folyamán, vagy sincs.
El is indultunk és mondhatom a táj tényleg szép volt, de némi autózás után láttam, hogy baj lesz. Na nem a kocsival, hanem velem. Az út hullámosodott, és egy sivatagban nem szerpentint kell elképzelni, hanem inkább buckákat, amire csak úgy ráöntötték a betont, azt jól van, semmi egyenesítgetés. Amint rájöttem, hogy ez nem két percig fog tartani, rögtön bevettem a gyógyszert, hogy valamelyest túléljem az utat, de addigra már késő volt. Próbáltam magam meggyőzni, hogy olyan ez, mint a vidámparkban a gyerekhullámvasút, és azt még szeretni is szoktam. Szeretni, igen, addig a 90 másodpercig, amíg tart, de az az út hosszabbnak ígérkezett.
Aki tengeribeteg tudja, aki meg nem, az úgysem érti meg, hogy mennyire rossz ez. A szervezet úgy reagál, mintha egy mérgezésen esne át, és pont ezért mindent megpróbál eltávolítani magából, ami a bajt okozhatta, de a szervezet ebben az esetben téved. Kezdtem kevésbé örülni a kiadós reggelinek, kicsit később már csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire hülye vagyok. Ilyenkor általában segít a gyógyszer, meg a hideg, tehát az autó összes létező levegőbefújóját magamra fordítottam, olyan hidegre véve a légkondit, amilyet még kibírtam. Szerencsére az autóban többzónás volt a klíma, így a többiek nem fagytak meg. Megfordult a fejemben, hogy ettől meg majd a következő napokban leszek beteg, de azután már az sem érdekelt. Hiába figyeltem, az utat, hogy mikor nem jön már hullám, mindig jött, olyan volt, mint amikor viharban vitorláztunk, két méteres hullámokon, csak itt most voltak magasabb hullámok is. Egyszerre izzadtam és fáztam, remegtem, nem bírtam beszélni, de egy idő után kénytelen voltam jelezni, hogy álljunk meg, de azonnal. A Zuram nem is habozott, megállt, amúgy sem volt nagy kockázat megállni az út szélén, mivel a madár se járt arra. Kitántorogtam a kocsiból, és végül aztán kicsit jobb lett. Úgy öt percre. Visszavánszorogtam a kocsiba. A Zuram mondogatta, hogy állhatunk még tovább semmi baj, pihenjünk. A lányok is próbálták bennem tartani a lelket, vigasztaltak, hogy már biztos nincs sok hátra, és csak jobb lesz már. Tényleg álljunk még. De ők nem értik, segíteni szeretnének, de hiába állunk meg pihenni, ha visszaszállok a kocsiba, 5 perc múlva ugyanez lesz, teljesen mindegy mennyit álltunk, tehát a megoldás a gyorshajtás, hogy minél hamarabb a hátam mögött tudhassam az egészet.
Halvány emlékképeim vannak, hogy volt valami iskolabusz megálló tábla, és gondoltam rá, hogy itt nem értem volna meg a felnőttkort. Emlékszem a szembejövő kamionokra, meg arra, hogy milyen meleg volt amikor kiszálltam a kocsiból, és hogy mennyire telement homokkal a szandim, de az nem is homok volt, inkább nagyon aprószemű kavicsok, de nem is éreztem, hogy nyomják a talpam, csak sokkal később. Egyszer csak, habár nem akartam, de elkezdtek folyni a könnyeim, mert annyira dühös voltam magamra, hogy már megint rosszul vagyok. Hosszan mentünk, nekem végtelennek tűnt, pedig talán 3 óra sem volt összesen, amikor a távolban feltűnt az autópálya és a navigáció is jelezte, hogy hamarosan pont arra kell majd mennünk.
Itt meg is álltunk, de most nem miattam, hanem azért mert megláttuk a Route 66 feliratot az úton, és mindenképp le akartuk fényképezni, vagyis a Zuram. Megálltunk, kicsit kiszálltunk a kocsiból, sétáltunk, és el sem tudom mondani mennyire örültem, hogy az előttünk lévő út nem hullámos. Visszaszálltunk a kocsiba és a Zuram csak annyit mondott:-egyébként nagyon szép volt az út, kár, hogy nem láttad.- Kár, én is sajnáltam, de annak örültem, hogy a végtagjaimba visszatért az erő, így végre újra tudtam fényképezni. Sajnálom, hogy a hullámos útról egy darab fotót nem csináltam, meg úgy semmiről, és ez az idő nekem úgy ahogy van kiesett, de sebaj, ha legközelebb erre járok, akkor már sokkal hamarabb beveszem a gyógyszert, hogy hasson is. Bár attól meg alszom, szóval át kell ezt még gondolnom.
Rátértünk az autópályára és itt már tényleg tudtam élvezni az utat. A táj szép volt, bár állítólag előtte is, csak másmilyen. Nem tudom, de elhiszem. Kicsit mindannyian felélénkültünk, az a jó a tengeribetegségben, hogy ha elmúlik a hullámzás, 10 perc múlva semmi bajom. Élénk beszélgetésbe kezdtünk, figyeltük az út mellett lévő sziklákat, átléptük az államhatárt is. A távolban végtelen hosszúnak tűnő vonatokat láttunk, és habár messze voltak, de azért megszámoltuk volt olyan szerelvény, amit 4 mozdony húzott. Nem tudom mennyi lehet a fékútja, de valószínűleg hosszú, nagyon hosszú.
Viszont már órák óta nem láttunk benzinkutat és az embernek támadnak szükségletei, már mindenkinek nagyon kellett pisilni, de csak nem akart egy vacak benzinkút sem szembejönni. Nem volt mit tenni, lefordultunk az autópályáról és a természet lágy ölét választottuk. Nem is osztanám meg ezt a történetet, ha nem láttunk volna itt egy táblát, ami szanaszét volt lőve, sőt egyik gyermek aki visszatért a természet lágy öléről közölte, hogy egy csomó töltényt talált. Gyorsan tisztáztuk, hogy nehogy eltegyen egyet a zsebébe, vagy, ha megtette dobja el, mert legkésőbb a reptéren lehetnek ebből problémáink. Gyermekünk csak mosolygott rajtunk, és közölte, hogy amúgy ő nem hülye ám, eszébe sem jutna ilyen hülyeség. Amikor visszaszálltunk a kocsiba, feltűnt, hogy itt aztán semmilyen használható rádióadás sincs, és habár a jószándékú ismerősünk erre is felhívta a figyelmet teljesen elfelejtettünk magunkkal hozni valami zenét. Időnként bejött egy-egy country adó, de akkor inkább már a beszélgetés.
Egy tervezett megállónk volt Williams, mégpedig azért, mert Williams a régi 66-os út mentén található. A település maga nagyon pici, de megéri egy pici kitérőt tenni, ha az ember egy ilyen egyáltalán nem modern régivágású városkát szeretne látni. Kicsit olyan, mintha a Verdák című animációs filmbe csöppentünk volna, leszámítva, hogy ennek a városnak, igen-igen nagy forgalma van, és mindig tele van turistákkal. Mi is sétáltunk egy nagyot, szétnéztünk, hagytuk a lányokat is, hogy nézelődjenek egy-egy shopban, ha ahhoz van kedvük. Délutánonként cowboy show van a városban, nekünk ez most kimaradt, mert egyrészt még autóznunk kellett tovább, másrészt nem messze tőlünk itt a Harzban van egy Pullman City nevezetű hely, igen itt Németországban, ahol mi már jártunk és egy teljes napig csak western showt, meg ilyeneket néztünk. Tudom, tudom ez eredeti lett volna, de viszonylag időben szerettük volna elfoglalni a szállásunkat, amennyiben ez lehetséges. Még valami vacsorát is kellett szereznünk, és fogalmunk sem volt róla, hogy a hotel közelében van-e valami lehetőség.
Az eredeti ajánlatban egy olyan hotel szerepelt, ami egy óra autóútra van a Grand Canyon bejáratától, de itt mi cserét kértünk, és mindössze 1 mérföldre laktunk a bejárattól. A Red Feather Lodge-ban szálltunk meg, ami mindannyiunknak nagyon tetszett. Minden szállásunkról elmondható volt eddig, hogy tiszta és rendezett, de ez még hangulatos is volt, amolyan western stílusú. A recepcióval szemben pedig volt egy pici nyitott helyiség, ahová nagy kávéautomaták, meg tea, forró víz, innivaló, gyümölcs volt bekészítve. Gyorsan csináltam is két kávét magunknak, a lányok meg innivalót vettek magukhoz.
Ahogy átvettük a szobát, a lányok el is foglalták a medencét, nem a medence nem a szobában volt, hanem az udvaron, mi pedig némi információt és vacsorát kerestünk. A recepciós, mint eddig bárhol itt is nagyon segítőkész volt. Megtudtuk, hogy ha 10 óra után szándékozunk menni a canyonba akkor ne kocsival tegyük, mert nem lesz parkoló, de shuttle buszok díjmentesen szállítják az érdeklődőket. Az, hogy mi nem leszünk ott időben, az lehetetlenség, hisz megint hatkor szándékoztunk kelni. A park egyébként nem zár be, egész nap látogatható, de mi este már nem szándékoztunk bemenni. A recepción kaptunk térképet is, így előre meg tudtuk tervezni a másnapi canyon túrát.
A hotel közelében több gyorsétterem is van, így tudtuk, hogy nem maradunk éhesek, és viszonylag kis rábeszéléssel sikerült kihalászni a gyerekeinket a medencéből. Valószínűleg éhesek és fáradtak voltak, ezért ugrottak ki a vízből, gondolom az is sokat segített, hogy közöltük, hogy van egy Wendy’s a közelben. Reggel hatra beállítottuk az ébresztőt, hogy el ne késsünk.
Élet a határon túl - 2 