Nagyon szép időre ébredtünk. Magunkhoz vettük a reggelinek nevezett szokásos joghurtot, müzli szeletet, narancslevet tartalmazó dobozunkat, majd elindultunk az állomás felé. Kisebbik reggelizett valamit, a Zuram pedig kitalálta, hogy melyik irányba induljunk el. Erre a napra a Greenwichi Királyi Obszervatórium volt a cél. Ide is időpontra szóltak a belépők, így szedni kellett a lábunkat, mert elég messze voltunk. Azt nem mondanám, hogy direkt, vagy véletlenül esetleg csak valami félreértés folytán, de egy megállóval hamarabb sikerült kiszállni a metróból, mint kellett volna. Ez még annyira nem is lett volna baj, ha a felszínre érkezvén bárki is tudta volna, hogy merre kell elindulnunk, vagy a google maps hajlandó lett volna megmutatni. Sebaj elindultunk valamerre, és a térkép azt mutatta, hogy még baromi messze vagyunk, holott az útitervért felelős, most inkább nem nevezném nevén a Zuramat, de valaki állította, hogy ő tegnap már mindent kinézett és az létezhetetlen, hogy még ilyen messze legyünk, és ő úgy gondolja, hogy ezt a több km-t ami előttünk áll gyalog kell megtennünk. Ok, nyugalom, legfeljebb késünk. Amíg gyalog tartottunk a célunk felé, addig keresztül sétáltunk egy kis parkon, ahol egymástól meghatározott távolságra körök voltak festve a fűre. Én mondtam a lányaimnak, hogy ez a korona miatt van, családonként egy-egy körben lehet piknikelni. Csak bólogattak, hogy aha, aha, és látszott, hogy nem hisznek nekem. Nem mindig szoktak és állítólag erre okuk is van, mert hát meg szoktam őket tréfálni. Mindketten felemlegetik azt az esetet, amikor sétahajóztunk és elment mellettünk egy vitorlás, ahol is a bácsi az árbócnak támaszkodott a kinyújtott karjával. Lányaim megkérdezték, hogy azt meg minek csinálja a bácsi, mire mondtam, hogy azért mert tolja a hajót, így gyorsabban megy. Szerintem először is én nem tehetek róla, hogy elhitték, másodszor is a két gyermekből az egyik már akkor is aktívan vitorlázott. Amúgy mindig elárulom magam, mert nem bírom ki nevetés nélkül. Jelen esetben viszont nem nevettem, mivel nem vicceltem, és nagyon bosszantott, hogy nem hisznek nekem a gyerekeim. Pedig magyaráztam, hogy de márpedig, de. A Zuram is próbálta őket meggyőzni, de neki sem hittek. Ebben az sem segített, hogy jött egy család, két babakocsival és pont két kör közé ültek le. Egy szerencsém volt, hogy a park végénél állt egy tábla, amire ki volt írva, hogy a körök tényleg a korona miatt vannak felfestve, pont úgy ahogy mondtam. Mikor ezt megmutattam a gyermekeimnek, akkor meg közölték, hogy nekem akkor sem lehet hinni. Amíg mi ki vitatkoztuk magunkat, addig a Zuram rájött, hogy honnan megy a vonat, amire fel kell szállnunk, hogy eljussunk az obszervatóriumba. Mégsem gyalog kellett megtennünk a távot, volt még rá remény, hogy nem késünk el. A vonatról leszállva viszont megint nem éreztük az irányt, és valamiért úgy érzetük, hogy az összes tábla az ellenségünk, mivel ellentmondó információkat jeleztek számunkra. Kis tanakodás után azért megtaláltuk a helyes utat, majd rájöttünk, hogy itt bizony felfelé kell gyalogolni, nem kis meredekségű úton. Két út vezet fel a csillagvizsgálóhoz, egy nagyon meredek, amit rövidebb idő alatt lehet teljesíteni, és egy hosszabb, kevésbé meredek, de az hosszabb ideig is tart. Iránya rövidebb! Mivel már késésben voltunk. Enyhe szívdobogással és 10 perc késéssel jutottunk be a csillagvizsgálóba. Senkit nem érdekelt egyébként az időpont a papírunkon, rajtunk kívül egyetlen család tartózkodott az épületben, na meg a személyzet.
Ez a célpont az én ötletem volt, már 3 éve is szerettem volna, de akkor nem fért bele a programba. A Zuram állította, hogy ő mindig is szerette volna, csak soha nem jutott az eszébe, pedig ha valaki szereti az ilyen jellegű dolgokat, az ő. Az obszervatórium nem nagy, viszont nagyon érdekes. 1998-ig működött a hely csillagvizsgálóként, azóta viszont csak múzeum. Az ember egy csomó eszközt láthat, és végig sétálva a múzeumon megismerheti a történetét annak, hogy miért is kellett meghatározni a földrajzi szélességet, hogyan tájékozódtak a hajósok, de ami számomra ennél még érdekesebb volt, hogy hogyan is mérték a pontos időt. Ma ezeket a dolgokat már természetesnek vesszük, és őszintén szólva én még soha nem gondoltam bele, hogy ez nem volt mindig így, vagy ha máshogy volt, akkor azt hogyan is csinálták, hogyan tájékozódtak, vagy hogyan, mivel mérték a pontos időt. Jó, persze órával, de az egészen érdekes, hogy voltak olyan emberek akik abból éltek, hogy Greenwichbe utaztak, ott beállították az órájukat, majd más országokban az emberek természetesen pénzért, beállíthatták az órájukat a greenwichi időhöz, hogy az ő órájuk is pontos legyen.
Ezen kívül persze olvashatunk az itt dolgozó fizikusokról, munkásságukról, életükről. Azt hiszem nagyon szerencsések vagyunk, hogy ide is eljuthattunk. A Zuram nem győzte mondani, hogy ez mennyire jó ötlet volt, mert soha nem gondolta volna, hogy ez ennyire érdekes lesz. Ugye, ugye a család esze megint jól kigondolta hová kell jönni. Hozzátartozik a történethez, hogy 18 fok volt, teljes erőből sütött a nap, tehát az időjárás nagyon is nekünk kedvezett. Lehet, hogy ha szakadt volna az eső, akkor nem pont így éreztük volna magunkat, de csak úgy, mint három éve, megint csak mázlink volt. Kisebbik ismét a shop részét értékelte leginkább a helynek, de legalább valami tetszett neki. Fentről csodaszép kilátás nyílt a tájra, valamint a tengerészeti múzeumra, és kisebbik tartott tőle, hogy oda be fogunk menni, kicsit én is, mert a tengerészeti múzeumok nem az én műfajom. A Zuram és nagyobbik természetesen szerettek volna bemenni, de sajnos ez nem volt benne az aznapi tervünkben, és annyira, de annyira nem vagyunk (vagyok) rugalmasak. Folyton azt mondom, hogy kisebbik nem szereti a múzeumokat, de ez nem igaz, legalábbis ebben a formában nem. Őt a természettudományi múzeumok érdeklik inkább, továbbtanulási céljai között is olyasmi szerepel, ami biológiával és kémiával kapcsolatos. Ha eljutunk nyaralni, akkor már megígértük neki, hogy a nyaralás alatt az ő kedvében fogunk járni, és csak olyan múzeumba megyünk majd, ahol nem festmények vannak. Amíg a Zuram fizetett a boltban, mert hát mégse lehet hűtőmágnes nélkül kijönni, addig nagyobbik szóba elegyedett a nénivel aki a kiengedésnél segédkezett. Minden gond nélkül beszélgettek, ami jó, mert akkor ezek szerint nagyobbiknak nem sok problémája van az angollal. Kisebbiknek is jól megy, a Londonban vásárolt angol nyelvű könyvet is kiolvasta, sőt azóta már még egyet, ami mindössze 800 oldal volt, és tegnap jelentkezett is nyelvvizsgára. Nagyobbik nem akar még nyelvvizsgázni, de ami késik nem múlik.
Hiába nézegették olyan szépen a tengerészeti múzeumot azok, akiket érdekelt volna, és hiába ajánlgatta a kiengedős néni nagyobbiknak, akkor sem mentünk be. Kintről megnéztük a Cutty Sarkot, ami a világ egyik leghíresebb teaszállító vitorlása. Szép is, meg hajó is, meg híres is, de annyira nem vágytam rá, hogy megnézzem belülről is, szerencsére más sem. Egyébként kívülről is bele lehet nézni, szerintem a lényeg látszik is, egy szépen restaurált vitorlás.
Ezután már nem volt konkrét tervünk, vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy nem volt belépőnk sehova. Tervünk volt, mert a Westminster Abbeyig szerettünk volna eljutni, ahol szintén jártunk 3 éve, csak nem mentünk be. Vigyázat spoiler! Most sem mentünk be. Megálltunk viszont a piacnál, ahol kerítettünk valami ennivalót. Nem sok kifogásunk van az ellen, ha az utcán kell ennünk valamit, szeretjük a Food Truckokban készült ételeket is, és itt is volt választék bőven. Kicsit meglepődtem, de a leghosszabb sor az etióp stand előtt volt. A Zuram indiait evett, én spanyolt, a két gyerek pedig kínai kaját választott. Az egyik üzletnél azt hittem, hogy browniek vannak a kirakatban, de kiderült, hogy csupán szappanok. Volt egy kis bolhapiac, ahol szerencsére kisebbik talált könyvet magának, természetesen Harry Potter, de legalább angolul, és megígérte, hogy ki is olvassa, ki is olvasta. Nagyon tetszett a piac hangulata, és annak ellenére, hogy nem kellett sehová időre mennünk mégiscsak elindultunk. A Westminster Abbeyhez Greenwichből el lehetett jutni hajóval, és ha már ezt meg lehet tenni, miért is ne. Menetrend szerint érkezett a hajó, ami szintén nem volt tele, sőt kimondottan üres volt, jól is esett egy picit üldögélni. Elég gyorsan oda is értünk, kiszálltunk a hajóból, majd elindultunk a Westminster Abbey felé, természetesen nem maradhatott ki a lányok ugráltatása a Big Bennél, de meg kell mondjam, egyre kevésbé lelkesek, pedig most már össze lehet állítani egy fényképalbumot, hogy hogyan ugráltak a világ körül. Hiába mondom, hogy felnőttként ezt majd biztos értékelni fogják, nem hiszik el, és egyenesen cikinek találják. A belépők árát látva gyorsan eldöntöttük, hogy nem megyünk be, ebből a pénzből inkább majd megvacsorázunk a kínai negyedben. Egyrészt mindent nem lehet, másrészt a két gyereket nagyon nem érdekelte a dolog, így inkább mentünk tovább, mivel három éve megígértük, hogy megnézzük a Millenium Bridge-t. A híd benne van a Harry Potter egyik jelenetében, így ez ezért is érdekes. Nem volt nehéz odatalálni, és mivel az idő is nagyon jó volt, nem bántuk, hogy sétálunk egy kicsit. A metró állomásról kiérkezvén láttunk egy igen szép, érdekes kis sarokházat, amit persze rögtön le is fotóztam, és csak később jöttem rá, hogy szerintem ez az épület szerepel a MIB legutolsó részében. Innen a hidat tényleg gyorsan elértük, és mivel a híd egyik oldalán van egy iskola, ahol pont akkor lett vége az iskolának, így keresztül vághattunk a szépe egyforma egyenruhába öltözött fiatalok tömegén.
Nem állítanám, hogy a hídon tömeg volt, de azt sem, hogy csupán mi lettünk volna rajta. Itt azért kicsit pezsgőbb volt az élet. Valószínűleg többen igyekeztek a Tate irányába is, vagy nem tudom, de itt már láttunk pár turistát is. Eddig ez nem annyira volt jellemző. A Globe-ot is megnéztük, mármint Shakespeare színházát, de szintén csak kívülről. Legközelebbre is kell hagyni valamit. Visszasétáltunk a hídon, majd mivel el is telt a nap úgy döntöttünk, hogy a Picadilly Circus felé vesszük az irányt. Egyrészt, mert megígértük a lányoknak, hogy benézünk a Hard Rock boltjába, valamint innen könnyen elérjük azt a kínai éttermet, ahol előző nap is vacsoráztunk.
A Hard Rock boltja is üres volt. Nyáron Münchenben az emberek az utcán álltak sorba, hogy bejussanak, de itt nem ez volt a helyzet. Ahogy beléptünk már mellettünk is termett egy eladó, elmagyarázta az akciókat, majd beszélgetésbe kezdtünk arról, hogy honnan jöttünk, meg ugye milyen üres és csendes a város, hozzájuk is alig tér be valaki. Mondjuk a Primark tele volt, lehet a Hard Rocknak húzósabbak az árai, vagy itt zömében csak a turisták vásárolnak. Tény, hogy most a müncheni árakhoz képest feléért tudtunk pulcsit, illetve kardigánt venni a lányoknak. Nagyobbikat ugyan úgy kellett rábeszélni, de azóta ez a kardi lett a kedvenc ruhadarabja. Münchenben nem is vettünk semmit, mert drága volt, és nem voltak akciók, mint itt. Ezután már tényleg vacsorázni mentünk, és szépen be is sötétedett. Az étteremben megismertek bennünket, ismét lázmérés, kézfertőtlenítés után léphettünk be. Majd ha most óvatosabban is, mint tegnap, rendeltünk. Óvatosság az étel mennyisége miatt kellett, mert azért a terülj, terülj asztalkámnyi mennyiséget előző nap sem bírtuk megenni. Mire végeztünk a vacsorával be is sötétedett. Kilépve az étteremből egy netflixes forgatásba botlottunk, nem sok ember volt már az utcán, lassan zártak az éttermek, gondolom normál esetben sokkal tovább lehetnek nyitva, de most a vírus miatt sehol sem lehet normál esetről beszélni. A filmesek a China Town lámpásait filmezték, meg valami nagy nyuszis világító valamit, lehet már a húsvétra készültek. Mi pedig már a másnapra.
Élet a határon túl - 2 