Elérkeztünk az utolsó napunkhoz, illetve az utolsó olyan naphoz, amikor még csinálhattunk is valamit, mert másnap már utaztunk haza, a gépünk nagyon korán indult, így hajnalban már a reptéren kellett lennünk, tehát a hazautazás napja nem igazán számít.
Most nem kellet korán kelnünk, hiszen a belépőink délutánra szóltak. Úgy voltunk vele, hogy majd reggel meglátjuk, hogy merre induljunk el, de a legfontosabb mégiscsak a HP Studio volt, így csak egy szempontunk volt, oda kell érni időben. Kicsit aggódtunk, hogy mivel délutánra szólnak a jegyek, lesz-e elég időnk mindenre, de úgy voltunk vele, hogy a Studio már több éve működik és bizonyosan ki van ez találva. Eddig nagy szerencsénk volt az időjárással, így cseppet sem lepődtünk meg azon, hogy szakadt az eső. Az eső okán össze is vitatkoztam a Zurammal, mert szerinte attól, hogy esik még igen is el kell indulni várost nézni, mert majd eláll. Én azt az álláspontot képviseltem, hogy nem. Ő erősködött, hogy de, mert ez az utolsó napunk és nehogy már elszalasszuk ezt a lehetőséget, és különben is ez csak víz. Én kitartottam és továbbra is tartottam magam ahhoz az állásponthoz, hogy nem. Láttam ám a Zuramon, hogy egyre dühösebb lett, és a gyerekeimen, hogy velem értenek egyet, csak inkább kimaradnak a beszélgetésünkből. Én azonban nagyon együttműködő vagyok, amolyan mindig kompromisszumra kész egyén, aki minden helyzetből a lehető legjobbat hozza ki, így továbbra is kitartottam a nem mellett, de tettem egy javaslatot. Kisebbiknek úgyis kell valami reggeli, menjenek el csak az állomásig valami reggeliért, az állomás úgyis csak pár percre van, és ha amikor még visszafelé jövet is úgy találják, hogy menjünk valamerre, akkor mehetünk. El is indultak reggeliért, mi nagyobbikkal bevállaltuk, hogy addig TV-t nézünk, találtunk is egy nagyon jó vígjátékot, ami sorozat volt, csak nálunk nem vetítik. Sebaj ennyi áldozat belefért részünkről, vállaltuk a kockázatot, hogy soha többet nem fogunk ebből a sorozatból egy részt sem látni.
Kisebbik és az apukája hamarosan vissza is értek, és közölték, hogy esik. Ezt mondjuk tudtam. De annyira esik ám, hogy inkább nem menjünk sehová mert eléggé megáztak, annak ellenére is, hogy a Zuram vett egyszer használatos esőműanyagponcsószerű semmirenemvaló izéket. Egyáltalán nem mondtam, hogy ugye hogy ugye, pedig ugye hogy! Pont így gondoltam én is, hogy nem szeretnék vizes cipőben, átázva végig menni a stúdión, azon a programon, amit a gyermekünk már évek óta vár.
A stúdióba teljesen időben indultunk el. Először metró, majd vonat, majd busz. Kisebbik nagyon készült mert az újonnan vásárolt pulcsiját vette fel, a nagy H betűvel az elején, mondtuk, hogy nyugodtan hozhatja a talárját otthonról, de nem akarta, mert az is csak helyet foglalt volna a bőröndben és akkor hova teszi visszafelé a könyveket, meg a plüssértelmetlenségeket. Habár szerintem nem volt meleg, kisebbik mégsem volt hajlandó kabátot húzni, az eső meg már csak szemergett, így az eső ijesztő poncsóra sem volt szükség. Odaértünk az állomásra, ahonnan a vonatunk indult, ki is néztük, hogy hanyadik vágány amúgy a kilencedik volt, megvettük a jegyeket, majd elindultunk befelé a vágányokhoz. Siettünk mert már benn állt a szerelvény. Egyszer csak hallom, hogy valaki odakiabál, hogy: Hé, Harry Potter, másik vágány. Mondtam rögtön a családnak, hogy ez egész biztos nekünk szólt, pedig a Zuram már fél lábbal fel is szállt a vonatra, de visszafordultunk és akkor az egyik ott dolgozó fiatalember mondta, hogy igen-igen, nekünk szólt, szálljunk fel arra a vonatra amire ő mutat, mert azzal gyorsabb. Mondtam kisebbiknek, hogy micsoda szerencse, hogy Harry Potteres pulcsiban volt, és belegondoltam, hogy hány Harry Potteres kosztümben rohanó gyagyást, akarom mondani lelkes rajongót láttak már errefelé. A másik vonat sem lett volna semmivel sem rosszabb, már amire végül nem szálltunk fel, csak az több helyen megállt, így később értünk volna oda a buszhoz.
Így viszont jó hamar értünk oda, és a shuttle buszra nem engedtek fel bennünket, csak meghatározott idővel a beengedési időpontunk előtt. Ezen okból kifolyólag az állomás előtt vártunk egy nagyjából 25 percet, ha a másik vonattal jövünk akkor az idő nagy részét a vonaton ülve töltöttük volna, de már mindegy volt. Azért csak felszállhattunk a buszra, illetve nem szállhattunk fel a buszra, aztán mégis. Kiderült, hogy buszjegyet kell venni, méghozzá a buszon, de nem lehet ám, csak kártyával fizetni, méghozzá csak érintős kártyával. A miénk érintős, de a terminál nem fogadta el. Egyiket sem, hárommal próbálkoztunk. A buszsofőr nem gondolkodott sokat a dolgon, mondta, hogy szálljunk fel nyugodtan. Mivel mi álltunk a sor elején, így a buszon is leges legelőre ülhettünk, ezért jól láthattuk a vetítést, mivel már a buszon elkezdődött a bemelegítés a stúdióra. A lányok izgatottak voltak, habár nagyobbik többször kijelentette, hogy ő amúgy már nem is rajongó.
Az eső szerencsére már csak szemerkélt, a bejárat előtt még készítettünk pár fotót azután bementünk. Többször beszéltünk róla, hogy ha itt nagyjából ugyanazokat a dolgokat fogjuk látni, mint annak idején a HP kiállításon Potsdamban, akkor tulajdonképpen kár is volt jönni. Ezt kisebbiknek nem mondtuk, mert tudtuk, hogy kicsit a szívére venné. És nem akartuk megbántani. A jegyünket ellenőrizték, a beengedős lány megdicsérte a maszkjainkat, nekünk viszont az övé tetszett, természetesen minden alkalmazott, már a busznál is HP-s maszkot viselt, amiből volt több fajta is. Már ekkor biztos voltam benne, hogy enélkül mi nem fogunk hazamenni, természetesen volt Hugrabugos is. Én tévesen azt gondoltam, hogy kisebbik Cedric rajongása miatt érezte magát Hugrabugosnak, de kiderült, hogy nem. A rajongás valós, de a motiváció téves. Egyszer régen, amikor még nem is olvasta a könyveket valami online tesztet csináltak az unokatesójával Sziszivel, és az online teszt azt hozta ki, hogy ő Hugrabugos. Tehát ennek a tesztnek köszönhető a sok sárga-fekete ruhadarab és lakberendezési tárgy itthon. A stúdióban éppen Mardekáros hét volt, ami azt jelentette, hogy amit fel lehetett díszíteni, az Mardekáros díszítést kapott. Először, megnéztünk egy kis filmet a forgatásokról meg meghallgattunk mindenféle információt, majd bemehettünk a nagyterembe. Pont olyan, mint a filmben.
Habár sem a buszon, sem a beengedésnél nem tűnt úgy, hogy sokan vannak, azért itt voltak. Itt is meghatározott időközönként engedik be a csoportokat, és fogalmam sincs, hogy mennyien mehetnek be egyébként, nagyjából gondolom dupla annyian, de ezt nem tudnám pontosan megmondani. Mindenkin volt maszk, a gyerekeken is, és azért mindenki igyekezett tartani egy bizonyos távolságot, senki nem állt senkihez túl közel, meg is lepődtem. Mindenki nyugodtan várt, ha fényképet akart készíteni, nem volt tolongás. Az étkezőből, vagy ebédlő, vagy ebből a nagy teremből mehettünk tovább. Nem írnék le mindent, de tényleg elég részletesen meg lehetett nézni bizonyos helyszíneket, kosztümöket, tárgyakat. Itt szépen lassan eloszlott a nép, volt aki gyorsabban, és volt aki lassabban haladt. A túra elején magunkhoz vettünk egy egy útlevelet, kis papírfüzet, amibe bizonyos állomásoknál lehetett pecsételni, szárazbélyegzővel. Habár én sem tartom magam rajongónak, ez az útlevél éppen nagyon jól elfér abban a dobozomba, amibe a belépőket és tájékoztatókat, térképeket gyűjtöm mindenhonnan ahol jártunk. Amúgy is móka mindenhol megkeresni a szárazbélyegzőt.
Most én mentem kisebbikkel, nagyobbik az apjával, mert kértünk audio guiedot is és az első 10 perc után kiderült, hogy ők ezt bizony meg is fogják hallgatni, engem viszont zavart az audio, kisebbiket meg csak szimplán nem érdekelte. Néhány dolgot azért meghallgatott ő is. Varázslatos a hely mondhatnánk, tényleg megéri nem csak rajongóknak jönni, hanem azoknak is, akiket érdekel egy stúdió. A potsdami kiállításon sokkal több interaktív dolog volt, most Hagrid házába sem lehetett bemenni, Potsdamban igen. Nem tudom, hogy a vírus miatt nem lehetett-e fogdosni dolgokat, de el tudom képzelni. Olyannyira eloszlott a tömeg, hogy például a Gringottsban kisebbikkel csak kettesben voltunk bent. Itt egyébként meg is találtuk az egyik elrejtett cikeszt. Ez volt az egyetlen amit megtaláltunk, pedig több helyszínen is lehetett volna keresgélni, később észrevettük, hogy az útlevelünkben benne van a megoldás, de annyira nem volt fontos. Nagyobbik vigyorogva mesélte, hogy az egyik párnak megmutatta, hogy hogyan kell a szárazbélyegzőt használni, illetve azt tudták, de nem lapoztak az útlevélben, így pár pecsétet egymás tetejére nyomtak. Ő meg mondjuk onnan tudta, hogy lapozni kell, hogy a második pecsételős helynél elrontotta, amikor is elárultam neki a titkot, lapozni kell. A stúdióban bizonyos helyenként ki vannak alakítva fényképezkedős helyszínek, látványosságok, ahol saját kisfilmet, fotókat lehet készíteni, itt nem tolongott a nép, hiába volt jó néhány vasúti kocsi kialakítva nem sokan szerettek volna saját videót arról, ahogy a varázsló képzőbe utaznak. Az árak magasak, de pontosan nem emlékszem mennyire, mert a lányokat nem érdekelte a dolog, Potsdamban csináltattunk plakátot, az elég. Voltak azonban olyan helyek is kialakítva, ahol az ember csak úgy készíthetett fotókat, mint például az állomáson, ahol oda lehetett állni a falba félig betolt bőröndös kocsihoz. Ezeknél a helyeknél nem, hogy sor nem volt, de nagyjából ember is alig. Szerencsének volt. Visszatérve a kiállításra, úgy fogalmaznék, hogy a kiállítás és a stúdio összetartoznak, inkább kiegészítik egymást, mintsem, hogy ugyanazokat a dolgokat mutassák be, mindkettőbe megéri elmenni, annak dacára is, hogy azért néhány dolog mindkét helyen megtalálható.
Nagyjából félúton található egy büfé, ahol az én bátor lányaim vidáman vállalkoztak arra, hogy megkóstolják itt is a vajsört. Orlandóban is megtették, majd rátukmálták az apjukra, aki kiöntötte. Abban reménykedtek, hogy az csak amolyan amerikai ízlésre átalakított extrán édesített valami volt, és itt jobb lesz, mert ez az eredeti, hát hol lenne eredeti, ha nem itt. Én ugyan mondtam, hogy egyenek inkább a fagyiból, mert azt a már korábban itt járt barátnőm mondta, hogy finom, de nem, ők bizony ragaszkodtak a vajsörhöz. Legyen. Megkapták. Megitták. Megállapították, hogy ez ugyan olyan rossz, mint Orlandóban volt. A műanyag, üveg korsónak kinéző poharakat természetesen haza szerették volna vinni, és nagyon ötletesen voltak kialakítva mosogatóhelyek, hogy az ember tisztán rakhassa a táskájába a poharakat. A büfében szabályozva volt, hogy hányan meg hogyan lehet egy asztalhoz leülni, de nem kellett asztalra várnunk.
A túra egy picit kivezetett az udvarra, ahol meg lehetett nézni a háromemeletes buszt, valamint megnézhettük a Privet Drive 4-et is. Nem sorrendben írom a látnivalókat, de ennek nincs is jelentősége. Nagyobbik az apjával folyton lemaradt, mi kisebbikkel időnként bevártuk őket. Kisebbik epésen meg is jegyezte olykor, hogy ahhoz képest, hogy már 3 napja azt hallgatja, hogy a te kedvedért vagyunk itt, ahhoz képest a két nagyon nem érdeklődőt, tökre beszippantotta ez a világ. Különösen a design részleg vonzotta nagyobbikat, a rajzok, a lényekről készült vázlatok, tervek. Ő is valami hasonlót szeretne majd tanulni. Mi kisebbikkel a magunk tempójában haladtunk át a nevezetességeken, és tényleg mindent, de mindent alaposan megnéztünk, ehhez képest egy órát vártunk a kiállítás végén a kastély makettjénél a család másik felére.
Zárásként természetesen a shop következett, ahol tényleg dupla annyiba került a H betűs pulcsi, igaz nem teljesen ugyan olyan anyagból volt a kettő. Hagytunk időt mindenkinek nézelődni, válogatni, de szerencsére inkább csak nézelődtek, mint vásároltak. Kisebbik összeszedte a plüsshülyeségeket, ez két kicsi plüsst jelentett, két Pygmy Puff volt, abból az egyik egy kis kulcstartó. Természetesen maszk is került a kosárba, de azt meg végül kisebbik nem hordja, egyrészt mert már csak az FFP-2-es maszk vagy az orvosi maszk jó, másrészt amikor még lehetett hordani, akkor sem volt jó, mert menet közben kisebbik szemüveget kapott, és szemüveghez jobb az orvosi maszk, kevésbé párásodik be a szemüvege ha azt hordja.
Mikor kiértünk az épületből már jócskán sötét volt, de az eső elállt. A buszon kérték az odafelé szóló jegyünket, de mondtuk, hogy nekünk olyan nincs, mert… és elkezdtük volna magyarázni, hogy miért, de nem nagyon jutottunk szóhoz, intettek, hogy szálljunk fel, így gond nélkül jutottunk el az állomásra, majd vonattal vissza Londonba. Ismét a China Townban vacsoráztunk, és a mai napig is emlegetjük, hogy milyen jó volt.
Másnap annyira hajnalban indultunk, hogy nem jutottunk volna el metróval az állomásra, így kértünk egy taxit. A portás intézett is nekünk egyet, aki előre megmondta, hogy mennyiért visz ki minket a reptérre. a taxi pontosan érkezett. A taxis nagyon el volt keseredve a vírus helyzet miatt, hogy milyen sok a beteg, és a halott, hogy milyen hatással van ez az egész a gazdaságra. Velünk kedves volt, nem mondta, hogy miért nem maradtunk otthon, de azért a végén már elég kényelmetlenül éreztem magam, pedig olyan jó volt egy kicsit kimozdulni, kirándulni, mintha minden rendben lenne. A reptérre simán bejutottunk a taxival, a taxis mondta, hogy egyébként ide akár 40 percet is várakozni kell, most meg sehol senki, mutatott körbe a kezével, és rám egyből rám is ragadt a keserűsége. A reptér kihalt volt, soha nem gondoltam volna, hogy ennyire le tud hangolni egyszer az, hogy simán találunk ülőhelyet a várakozási időre. A biztonsági ellenőrzésen gyorsan átjutottunk, mondjuk a mögöttünk érkező 3 főből álló lánycsapatot alaposan átvizsgálták, még a zoknijukat is le kellett venniük, majd egyiküket el is vitték egy alaposabb vizsgálatra. Velünk semmi izgalmas nem történt, egészen addig míg le nem szálltunk, és be nem szerettünk volna lépni az országba. Hiába álltunk a rövidebb sorba, meg abba ami az EU-s útleveleseknek van, minden problémás előttünk állt. Belépésnél ki kellett tölteni egy lapot, regisztrálni kellett, mi direkt megnéztük, hogy nekünk nem kell, mivel van német lakcímünk és az alapján tudják, hogy hol vagyunk. Karanténba nem kellett vonulnunk, tesztet nem kellett csináltatnunk. Természetesen előttünk csak olyanok álltak akik nem töltötték ki a papírt, pedig kellett volna. Nem siettünk sehova, és már tényleg vicces kezdett lenni a helyzet, már csak mi négyen, egy nő, és még egy férfi várt beengedésre. Ez utóbbinak útlevél helyett, csak egy meghívólevele, és egy ideiglenes útlevele volt, mert a rendeset ellopták, a probléma ott volt, hogy a fiatalember nem hazafelé igyekezett, ami amúgy Dél-Amerikában lett volna, hanem látogatóba Berlinbe, egy barátjához. Várakozás közben végig tudtuk hallgatni az egész sztorit. Kedves útlevélellenőrző határőr hölgyet fogtunk ki, aki miután meggyőződött róla, hogy beszélünk németül minden áron ki akarta velünk töltetni a papírokat. Mondtuk, hogy de van német lakcímünk, erről papírunk is van. Azt mondta nem baj, azért töltsük ki, majd elkezdett egy kollégájával csendben beszélgetni, mi meg szorgalmasan töltögetni. A hölgy magyarázta, hogy semmi gond, de értsük meg ez a saját biztonságunk érdekében történik, megértettük. Majd újra beszélgetni kezdett a kollégával, és megbeszélték, hogy tulajdonképpen elég, ha a nevünket ráírjuk a papírra, meg esetleg még az útlevélszámot, mást nem kell. Tehát menet közben megbeszélték, hogy nem kell a papír, de ha már elkezdtük, írjuk rá a nevünket. Eddigre már csak mi maradtunk, problémás dél-amerikai barátunkat is hamarabb beengedték, mint minket. Sebaj, a lényeg, hogy épségben hazaértünk. Ha két nappal később jövünk, akkor már teszteltetnünk kellett volna, valamint karanténba is kellett volna vonulnunk, de így nem, mert csak két nappal később lett London kockázatos övezet. Nem lettünk betegek, visszatérhettünk normál életünkhöz, amennyiben az utóbbi egy évet normálisnak lehet nevezni.
Élet a határon túl - 2 